Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó
Báthori Csabától olvashatunk verseket, rövid prózákat, esszéket és műfordításokat is, méghozzá olyan mennyiségben, hogy attól az embernek szó szerint elakad a szava.
Hogy egészen aktuális legyek: a pár éve négy (!) vaskos kötetben megjelent Rilke-levelek után tavaly – Csillagközi évek címmel – kijött a Rilke verseit tartalmazó, háromkötetes (!) sorozatának első része, idén pedig a Napút kiadásában már kapható a két folytatás is (Tér és csillagok; Ezer láthatatlan). Aki Rilkét magyarul szeretne olvasni, megteheti, szinte minden elérhető tőle, és ezt Báthori Csabának, a mai irodalmi élet poeta doctusának köszönhetjük.
Azért tartom poeta doctusnak, mert Báthori már-már extrém módon önreflexív szerző: ha az esszéit és a 2020-ban Szó szerint minden címmel megjelent önéletrajzi interjúkötetét elolvassák, meg fogják érteni, hogy mire gondolok. Nem ösztönös alkotó, hanem tudatosan építkező költő-író, aki el tudja helyezni és képes értelmezni csodálatosan gazdag életművét a nagy irodalmi egészben. Poeta doctus ő már csak a nyelvtudása miatt is, hiszen németül, angolul, franciául olvas rendszeresen (legalábbis én erről a három nyelvről tudok, amit napi szinten használ), de a versfordításai más nyelvekre is kiterjednek.
Az egyik legkedvesebb műfordítás-kötetem tőle a 2012-ben megjelent Kétszáz nyers vers, amely a nyugat-európai költészet legfontosabb, legismertebb műveiből ad válogatást a következő nyelveken: angol, francia, görög, német, latin, olasz, provanszál és spanyol. A kötetben az eredeti nyelven is elolvashatják a verseket, úgyhogy ez a mű kezdő (és haladó) műfordítóknak kötelező olvasmány, minden más olvasónak pedig erősen ajánlott.
De Báthori nemcsak a mai magyar műfordítók elitjébe tartozik (ahová én Baranyi Ferencet is sorolom a remek Dante-fordításai miatt), költőnek is elsőrangú. Tíz éve jelent meg az Elemi szonettek című kötete, amelyből képet kaphatunk arról, hogy részint milyen roppant nyelvi erővel, szókészlettel, kifejezőerővel bír, részint pedig milyen briliáns formaművész (igaz, ez utóbbiról bizonyságot adtak a Babits-átiratai is, ezt szintén ajánlom figyelmükbe).
Az Elemi szonettek című kötetéből Az erdő című verse az egyik kedvencem, ezt idemásolom, hadd szerezzek önöknek erre a hétvégére nem kicsi örömöt vele. „Mit tett velem ma reggel ez az erdő? / Egymás közt álltak, vigyáztak a fák. / Csak fény volt köztük, de még nem világ, / s úgy tűnt, mindenkié ez az esendő // földfolt: kutyáké, zsenge csecsemőké, / tántorgó méheké, kis mozdulatlan / köveké, törzseké, részeg rajokban / zúgó legyeké: mindé, mindörökké. // Alig lépdeltem. Ők, a fák se léptek. / Álltak és vártak a zöldek, a kékek / reszkető selyme és árnya alatt, // és remélték, hogy mindenki megáll / és megmenti majd ez a pillanat, / ha nem moccan és magára talál.”
Csak fény volt köztük, de még nem világ… A versnek számomra ez az egyik legelgondolkodtatóbb sora, nehéz innen nem a filozófiába, azon belül az ontológiába és a metafizikába lépni tovább. S ez a filozófiai átlényegülés mennyire jellemző Báthori költészetére! Hiszen ez a poeta doctus a helyet, a teret, az időt keresi, elemzi, kutatja „elemi” erővel szinte minden versében. Mármint azt a helyet, teret és időt, ahol az ember és a világ egymásra talál; ahol az ember a világban elhelyezhető; ahonnan az ember egyszerre lát önmagába és kifelé, a világegyetembe; ahonnan a világ „teremti” az embert. Ezt a teremtő pontot akarja a Báthori-vers megragadni, ezt az első és végső pontot, ahol a gondolat elgondolja saját magát. Egyes filozófusok sok-sok évszázaddal ezelőtt a „mozdulatlan mozgató” kifejezést használták a világot működtető, magasabb szintű „szellemi rendszer” leírására, leegyszerűsítve a világ teremtőjére; Báthorinál is azt érzem, mintha egy láthatatlan, de valóságos rend és emberfölötti, természetfölötti szellemiség jeleit vélné felfedezni a jelenségvilág mögött. Holott a szó szoros értelmében nem vallásos költő, inkább azt mondanám: a gondolkodása transzcendens és metafizikai. Sokkal pontosabban ezt ő maga így fogalmazta meg A hangsúly keresése című esszékötetében Novalis munkássága kapcsán: „Tapasztalataink elmondását tanácsos vertikális szemléletben elmondani: egész életünk a fenti bizonytalan és a lenti végesség közötti ingadozás.” Ugyanebből a kötetéből származik a gondolat: „Az életnek jelentést kölcsönző pillanat, úgy tűnik, nem az élet belsejében van, hanem a peremén, hely és idő üres tejútján. A perem a középpont, a zuhanás az emelkedés, a senkiség a valakiség első vagy utolsó stádiuma.”
S végezetül még egy idézet, mert a befejezésnek Báthorihoz méltónak kell lennie. Részlet az Így vagy úgy című versből: „végül mondja majd el / valaki, akit a nagyvizen átvisz / a révész, hogy az emberekkel // azt érdemes, ami az emberen túl / van, lassan megbeszélni, / a resztlit hagyni zümmögni, bolondul / hízni, halmozni, hűlni.”