Újra divatba jött a Korda György-sláger, a Reptér. Illetve a szélzsák. Illetve a kormányzati gigavásárlások, miközben ugye az állam feneke kilóg a nadrágból. Ami közvetve a mi fenekünk is, e tekintetben állampolgári fenékközösség van.
Szokásos évértékelőjén a miniszterelnök majdhogynem dalra fakadt. Végül prózában idézte: „Lobog a szélben a szélzsák”. Magyarul: ő, vagyis a vele jórészt azonosítható magyar állam most már aztán igazán megveszi a repteret, de üstöllést. Pár napja a tervet a közpénzzel való szélhámos gazdálkodásnak tartó Gyurcsány Ferenc küldte el neki a teljes Korda-nótát, ami 1981. óta a Máté Péter ihletésére született szöveggel együtt már klasszikusnak számít: „Lobog a szélben a szélzsák (reptér!), Villognak egyre a lámpák (reptér!).”
Viszontválaszként valamelyik éber fideszes képviselő figyelmeztette Gyurcsányt, hogy csak ne ugasson, hiszen 2005-ben ők árulták el a hazát valamint a magyarság ősi szélzsákjait a reptér-üzemeltetés nagyobb részének eladásával. Ami igaz, lehet rajta vitatkozni, jó üzlet volt, vagy nem. A Fidesz halhatatlan tollú szerzője elfelejtette hozzátenni, hogy 2011-ben viszont az ő kormányuk adta el a maradék tulajdonrészt, akkor valahogy még nem támadt bennük leküzdhetetlen szélzsákvágy. Ettől még nem tekinthetők szélkakasnak, legfeljebb kicsit későn érő típusnak.
Abban az egyben Kordáék tévedtek, hogy olyan nagyon villognának a lámpák a vásárlás részletei körül. Megy a szokásos rejtőzködés a hírek szerint 1550 milliárd forintnyi vételár ügyében, amely a kormány eddigi megavásárlásait is meghaladja. Amikor még csak nekifogtak egész ágazatok megvásárlásának (majd haveri kezekbe való átjátszásának), az Erste bank egy részéért adott potom 78 milliárdnál (ó, jámbor idők!) az egyik lap máris kiszámolta: ez egy átlagbérért dolgozó állampolgár 20.775 évi összkeresete. Nem tudom, minek szőröztek ezen, én a magam részéről akár 20.776 évet is örömmel dolgoznék az államomért. Legfeljebb a végén kicsit már elfáradnék. Most akár húszszor annyit kellene, hogy szeretett vezetőink ne csak kisvasúttal játszadozhassanak, hanem kisrepülőkkel is. Matchboxban is kaphatók, úgy egy kicsit olcsóbb.
Lámpavillogás hiányában azt sem tudjuk, hogy ha az állam 50 valahány százalékot vesz meg, ki lesz a kisebbségi partnere. 2019-ben a sajtóban Mészáros Lőrinc vételi szándékát rebesgették, de aztán abban maradtak, hogy ez még neki is túl nagy falat. Pláne most, hogy a cirkuszolás láttán kénytelen volt ő maga megvásárolni az eredetileg a bankjával megvétetett jachtot. A saját, verítékkel megkeresett pénzén! Most tessék elképzelni!
Különben is, a Mészáros-félékre szerintem más szerep vár a buliban. Előbb-utóbb egy kiválasztott NER-lovag lesz az al-alüzemeltető, a koncesszió albérlője, aki szép pénzt vehet ki a cégből, ha az államnak nincs is haszna.
Bejáratott modell, láttuk már az autópályáknál, kaszinóknál. Előbb államosítanak, aztán kiadják magánkézbe. Az övéik magánkezébe.
De ha nem Mészáros (mintha körülötte úgyis kirobbant volna a NER-en belüli üzleti féltékenység, a marakodás a fogyatkozó koncon), akkor ki lesz az állam kisebbségi partnere, akiből az ugyancsak ismert modell szerint könnyen lehet később többségi is? „Erről tárgyalások folynak”-jelentették be sokadjára, rejtélyesen. Az ilyen titokzatos mosolyokban főleg Gulyás miniszternek van nagy gyakorlata a Kormányinfón. Olyan ennivalóan cuki ilyenkor a szende szempillarebegtetéssel, az ártatlan félmosollyal a száján!
Az ebben még kezdőnek számító Nagy Márton egyszer katari befektetőkre célzott, legutóbb Orbán Balázs a „nem cáfolta, de meg sem erősítette” módszert alkalmazta egy interjúban a kínaiak vonatkozásában. Kelet, kelet, politikailag mindegyik szeretetünkre méltó. Ugyanő fejtette ki azt is: a giga-mega állami pénzköltésre azért van szükség, mert a jelenlegi tulajdonos német AVI-Alliance GmbH mögött többek között egy kanadai nyugdíjalap tőkéje áll. „A kanadai nyugdíjasok nem érdekeltek a reptér fejlesztésében”-mondta. Nem azért, de nekem a kanadai nyugdíjasok mindig is gyanúsak voltak. Senkit nem ismerek, aki közülük érdekelt volna a repterek fejlesztésében. Igaz, egyetlen kanadai nyugdíjast sem ismerek, de az most mindegy.
Felteszem, a haszonban az ő nyugdíjalapuk is érdekelt volt, de szerencsére a magyar államnak ez nem számít. Nem aggasztja, hogy a Covid alatti óriási veszteségből a tavalyi nyereséges év után is maradt még jócskán a cégnél. Osztalékot nem is fizetnek.
De hát a kanadai nyugdíjalap nem is akar olimpiát rendezni. Márpedig ahhoz még nálunk nagyarányú reptérfejlesztés is kellene. Ha megtérül utána, ha nem. Így mulat egy magyar úr, aki olimpiát akar, annak ide a repteret is, „ha mindjárt az ingemért is”.
Amúgy egy repülőtér remekül működhet állami és privát kézben is, van a világban példa mind a kettőre. Nálunk viszont a MÁV példája és az eddigi állami bevásárlások nemigen növelik a bizalmat a felelős állami tulajdonos reménye iránt.
Semmi baj. Nem ez számít. Majd csak lesz valahogy.
Addig is: Sej, a mi szélzsákunkat fényes szellők fújják.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.