Emlékeznek? Negyedszázada, 1998-ban az Orbán vezette Fidesz plakátjain Petőfi sorából - „Itt az idő” - egyenesen következő jelszó tűnt fel: a „Van más választás: polgári Magyarország!" Ekkor jött létre – Torgyán József hathatós segítségével és az általa vezetett Független Kisgazdapárt, valamint az MDF részvételével – az első Orbán-kormány.
A választási plakát és az arra nyomtatott jelszavak szétmállottak. Mára kiderült, hogy Orbánnak egyetlen célja volt: hogy ne legyen más választás. Ám 2015-ben egy interjúból (G. Fodor Gábor) az is kiderült, hogy a polgári Magyarország – amiben pedig sokan hittek – csak politikai termék volt. A két dolog összetartozik, ugyanannak a két oldala. Hiszen, ha nincs és nem is lesz más választás, „csak a Fidesz”, akkor magától értetődik, hogy a polgári demokrácia, a pártok versenye, azaz a polgári Magyarország sem lehet valóság.
Orbán már a Fideszen belüli hatalomra kerülésekor kizárta, hogy a Fidesz tagjai reálisan mást választhassanak rajta kívül. A „társuralkodója” és „csendestársa”, Simicska Lajos által kiagyalt, egészen eredeti felhalmozás, azaz a Tisztiház eladásából származó pénznek legszűkebb környezete általi felhasználása lehetővé tette számára, hogy „zsebből fizesse” azokat, akik vele vannak. (Ennek a Fidesz pártközvéleményét kijátszó „testcselnek” a terméke volt megannyi cég, amelyek – néhány évvel később – köztartozásokkal terhelten Josip Tot és Kaya Ibrahim cégelnyelési étvágya révén fantomizálódnak.)
Azt, hogy Orbán megvette a pártját, hangosan ki is mondta egy rivális párt elnökének a kérdésére, aki az iránt tudakozódott, hogy lehet, hogy a Fideszben nincsenek viták. Orbán válasza: „Én fizetem őket!” Igaz, egyszer (1994) a kizárólagos hatalomgyakorlást álcázva, a rend kedvéért belement a kettős jelölésbe is (Wachsler Tamás). Később erre már nem volt szükség, még akkor sem, amikor a váratlan 2002-es vereséget követően „pancser-puccs” szervezésébe kezdtek azok, akiket Orbán éppen hibáztatott a vereségért. A szervezkedők elhitték, hogy van „polgári Magyarország”, elhitték, hogy van párton belüli demokrácia, pedig kezdettől fogva csak az számít, kinek a zsebében van a párt. Ahogy a Fidesz Széchenyi-terves plakátját kiforgatta egy akkori ellenzéki párt: ”Jó zsebekben van az ország!” - Orbán zsebében.
2002-ben még nem hangzott el Lánczi Andrásnak az a mondata, amit majd 2015-ben mond ki: "amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája". Fokról fokra derült ki, hogy Orbán megvásárolja a politikai hatalmat, és kizárja a szabadságot - hiszen tudjuk, a szabadság nem más, mint a választás lehetősége. Ráadásul azzal, hogy Orbán zsebből fizeti híveit, azt is kifejezésre juttatja, hogy pénzhez, levegőhöz, publikálási lehetőséghez, hirdetési bevételhez csak az jut, akit ő felír a listájára. Aki nincs a listán, az nincs. És mivel Orbán megvásárolja a szabadságukat, az nem az övék, és ha már nincsenek az „élbolyban” (ld. Simicska vagy Spéder részesedéseit), nem is rendelkezhetnek szabadon a vagyonukkal, a pénzükkel. Ha Orbán kéri, akkor be kell adják a közösbe. (Emlékezzenek csak azokra a sajtótermékekre, amelyek a KESMA rendelkezése alá kerültek, mert „tulajdonosaik” önként felajánlották őket az alapítványnak.)
Orbán hatalma azért megdönthetetlen, mert a Fidesz megalakulása óta csiszolgatta azt a posztmodern feudalizmust, amelynek csúcsán „kerálként” (Parti Nagy Lajos) ül, és amely nem csupán a fékek és ellensúlyok kisöprésén, a választási szabályok magára írásán, az ún. független intézmények (Magyar Nemzeti Bank, Számvevőszék, Költségvetési Tanács, Alkotmánybíróság) tőle függő emberein, hanem minden államilag ellenőrizhető jövedelem, vagyon általa felügyelt felhasználásán alapszik. Elmondhatná most is, akár rólunk is: „Én fizetem őket!”
A Schiller Tell Vilmos című drámája III. felvonásából ismert „Az erős egyedül a legerősebb!” (Der Starke ist am mächtigsten allein) mondás, amit azután Bismarck is szívesen hangsúlyozott, a modern tömegdemokráciákban a magukat erősebbnek gondoló pártok törekvéseit alapjaiban határozta meg. Nem kivétel ez alól Magyarország sem.
A kormányzáshoz szükséges koalíciókötési kényszertől a pártok ugyan – Orbán második kormányának megalakításáig – nem tudtak szabadulni, de arra törekedtek, hogy kisebb koalíciós partnerüket a ciklus alatt legyalulják. Igaz, pont a szövetségestől való megszabadulásba bukott bele Horn Gyula, majd Gyurcsány Ferenc is. Emlékezetes: Horn idején Bokrost és programját sokan még a szocialista pártban is a szocialista értékektől - azaz a hagyományos osztogatástól - idegennek tekintették, és ennek hangot adva igyekeztek úgy politizálni, hogy a koalíciós partnerüket meggyengítsék, előkészítve a tőle való megszabadulás lehetőségét.
Amikor Horn Gyula megkötötte a vatikáni egyezményt, a visegrádi vízlépcső ügyében minden előkészítés nélkül újraindította a tárgyalásokat, „Ami itt van, az nem közbiztonság!” kijelentésével lerontotta helyettesének, Kuncze Gábornak a hitelét. Ezek az események mind abba az irányba vittek, amit azután az Orbán-rendszer alapjai lerakásaként ismerhetett meg a magyar közvélemény, mert mindezek a lépések a liberálisoknak, illetve a világra nyitott szavazóknak küldött hadüzenetek voltak.
Ha pedig a liberális párt annak ellenére kitart szocialista koalíciós partnere mellett, hogy az porig alázta, és már nincs a további észszerű reformokra közös program, akkor minek azokra a liberálisokra szavazni, akik nyámnyilaként, vagy az alárendelt helyzetbe beletörődve csak kolompként lógnak a szocialisták nyakán? Mindenki tudta, hogy a szabad demokraták csak mint a „Nyugatnak” eladott fügefalevél kerültek be - a szocialista érvelés szerint legalábbis - az 50 százalékot meghaladó mandátumtöbbséget megszerző, így egyedül is kormányozni képes szocialista kormányba. Úgymond azért, hogy a szocialistákat ne vádolhassák a rendszerváltás előtti kommunista uralom visszacsempészésével.
Horn Gyula és a szocialista párt zöme 1996-tól már azon dolgozott, hogyan tudna egyedül kormányozni. Amivel persze önmaguk alatt vágták a fát, és végül nemcsak a kormányzati többség megtartásához szükséges partnerüket vesztették el, de aláásták a Bokros-csomag mint a legfontosabb és sokáig aranytojást tojó tyúkként működő tettük elfogadottságát is.
Az értelmes gazdaságpolitikától való szocialista elfordulás ráadásul az ellenzék mind hevesebb támadásainak a megalapozottságát is igazolta: ők állították, hogy nem is volt szükség a megszorításokra. Ezzel a szocialista szavazóközönség is kiábrándult a pártja által követett politikai irányból, az amúgy is karcsúnak mondható liberális szavazótábort pedig megroppantotta nehezen elfogadott koalíciós partnertől rázúduló támadás.
Innét egyenes út vezetett Orbán országlásához, de ami fontosabb: ahhoz, hogy a szocialista szavazóbázis többet nem fogadta el az észszerű gazdaságpolitikát („egyszer volt Bokros Lajos Budán!”). Medgyessy is annak tulajdonította 2002-es győzelmét, hogy megígérte a „jóléti rendszerváltást”, megszavaztatta a 100 napos programot. Amivel megmutatta, hogy tényleg nem a liberális farok csóválja (úgy a nemzetietlen, mint a nemzeti) szocialista kutyát, hiszen a száz napos programot mind a két nagy populista párt, a szocialisták és a Fidesz is megszavazta.
Nem tudom, hogyan élték meg a reformkor életben maradt nagyjai Haynaut, a Bach huszárokat, Schmerling időszakát némaságba, keserűségbe süllyedve. Hogyan vették tudomásul, hogy a hős vezérek besúgóvá váltak (Asbóth), mások Magyarország felszabadítása szempontjából kilátástalan légiószervezésbe fogtak (Klapka György vagy Türr István), megint mások titkos és elárult összeesküvéseket szerveztek (Mack József). Nem tudhatták, hogy egyszer megroppan majd a Habsburg zsarnokság, és újrakezdhetik a polgári átalakulást. Vígaszt akkor talán csak az nyújthatott, hogy idegen hatalom verte le és törte meg mozgalmukat, és nem a hazai arisztokrácia, az oligarchák gazdagodása gátolja a nép polgári felemelkedésének ügyét. Ahogyan ma viszont mindannyian Orbán zsebében vagyunk.