- Tisztában lenni önmagunkkal

Mi az első fontos, színházi élményetek?

Kuttner Bálint: Ami elsőre beugrik, az a Bodó Viktor-féle Őrült naplója, ami  meghatározó előadás volt számomra. Nagyon közel áll hozzám Viktor stílusa, szürreális látásmódja. Olyat tudott mutatni, amivel azelőtt nem találkoztam színházban.

Kádár Kinga: A Katona József Színház Kamrájában láttam még gimis koromban a Mártírok című előadást, Dömötör András rendezésében. Emiatt éreztem először, hogy én is színházzal szeretnék foglalkozni a jövőben.

Ujvári Bors: Nem emlékszem, mi volt az első; mondok egy olyat, ami nagy hatással volt rám. Zsótér Sándor Sirály rendezését az Ördögkatlan Fesztiválon láttam. Akkor már tudtam, hogy a Színművészetire szeretnék járni, de ez az élmény végképp megerősítette ezt a vágyamat.

László Gáspár: A Vesztegzár a Grand Hotelben-t még az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban láttam, többször is. Gyerekként lenyűgözött, amikor a színpadról egyszer csak a pincébe kerültünk, ott feküdt a bubópestises beteg. Akkor, ott éreztem először a füstgépi füst szagát. Meg voltam róla győződve, hogy egy bubópestisesnek ilyen szaga van.

Mechle Christian: Nyolc évesen a Vígszínházban anyukámékkal néztem meg a Padlás-t. Annyira megfogott az egész világ, a dalokkal meg mindennel, hogy ott és akkor ránéztem anyukámra és mondtam neki: anya, én egyszer el fogom játszani a Rádióst! Anyám mosolyogva mondta, hogy jó, ha így lesz, ő itt fog ülni. Akkor döntöttem el, hogy színész szeretnék lenni.

Tudtátok, kikhez jelentkeztek?

U.B.: Bonyhádon nőttem fel, kevés kapcsolatom volt a szakmával. Amikor megtudtam, hogy ők indítanak osztályt, próbáltam utánajárni a munkásságuknak. Mindig szerettem volna eljutni Budapest neves művész színházaiba előadást nézni, de hónapokra előre elfogytak a jegyek. Aztán amikor ideköltöztem, kiderült, hogy egyáltalán nem bonyolult bejutni, mert úgyis lesz, aki aznap mégsem jön el, vagy egy állóhelyre is be lehet surranni.

K.K. : Én a Katona Klubba (a színház Behívó nevű programjának alkotóközössége – a szerk.) jártam három évig, ezért is tudtam, hogy kik indítanak osztályt. Számomra óriási nevek voltak már akkor is. Amikor kiderült, hogy Zsámbéki milyen erős tanári gárdát válogatott össze, éreztem, hogy a lehető legszerencsésebb osztály leszünk.

M.C.: Abban az évben nem indult zenész színházi szak, ami engem igazán érdekelt volna. Zsámbéki Gáborról viszont tudtam, hogy ő az egyik legnagyobb, magyar színháztörténeti ikon. Úgy voltunk anyukámmal, hogy próbáljam meg a prózait is, lesz, ami lesz! Nagy szerencsémre sikerült elsőre.

Mit kaptatok az egyetemi képzéstől az öt év folyamán?

K.B.: Minden tanár tudott adni nekünk valami fontosat, amit magunkkal viszünk. Talán, ami leginkább meghatározta töretlenül az öt évet, hogy megtanultunk csapatban dolgozni. Bodó Viktor sokat beszélgetett velünk arról, hogy milyen fontos egy színészosztályban az, hogy figyeljenek egymásra az emberek. Soha nem lehet tudni, hogy a másik milyen lelkiállapotban van, amikor például hajnali kettőkor még mindig bent próbál az egyetemen. Én azt érzem, hogy ezt sikerült megtanulni. Figyeltünk egymásra, ezáltal az osztálytól, a társaimtól is sokat kaptam.

K.K.: Az első pár évben nagyon zárkózott voltam, nem tudtam magam színészileg kinyitni előttük, a tanáraim iránti túlzott tiszteletem megbénított. Nem mertem hibázni, ami a legfontosabb ezen az egyetemen. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy ez így nem vezet semerre. A mai napig tanulom, milyen magammal dolgozni, hogyan tudok átkonvertálni és átfolyatni magamban gondolatokat, érzéseket.

M.C.: Számomra ez az öt év szerintem nehezebb volt, mint a többieknek. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint mindent megcsinálni, de néha úgy éreztem, még ez is kevés. Volt, hogy nem értettem, miért kell teljesen kimerülten, „csakazértis” próbálnunk. Emiatt akadtak köztünk konfliktusok az osztályban. Azóta megértettem, hogy amikor azt hiszem, felesleges, rá kell, hogy jöjjek: igenis van értelme még egyszer áténekelni a dalt, még egyszer elmondani ezt a monológot, mert csak így lehet valamit tökéletesre fejleszteni.

L.G.: Az egyetem első éveiben mindig csak az érdekelt, hogy a szerepek mikor, mit érezhetnek, ez pedig sablonok és általánosságok felé vezetett. Fekete Ernő és Zsótér Sándor vitt főleg minket a szövegeken keresztül a gondolatok felé: mi és miért jön ki az ember száján? A legfontosabb hozadéka ennek az öt évnek mégis az, hogy a tanárainkat és ezt az osztályt megismerhettem.

U.B.: Egy családhoz hasonlítottunk, annak minden pozitívumával és negatívumával. Rengeteg mindenben csak egymásra számíthattunk és biztos, hogy kívülről is látszódott ez az együttműködés és alázat. De az egyetemfoglalást követő világomlás átalakította a viszonyrendszert szakmailag és emberileg egyaránt.

Milyen változást okozott bennetek a Covid-időszak és az egyetemfoglalás?

M.C.: Nehezen vészeltem át, főleg az online színészoktatást. De sokkal kitartóbb lettem a Covid óta. Megértettem, hogy a mi szakmánkban mennyire fontos a tehetség mellett a kitartás, a szakmai alázat és a szorgalom. De nem csinálnám újra.

K.B.: Emberpróbáló időszak volt. Hirtelen kellett felnőtté válni. Nagyon elveszettnek éreztem magam az egyetemfoglalást követően a Covid alatt. Egyedül maradtam a démonjaimmal. Megkérdőjeleztem önmagamat. Aztán rájöttem, hogy szembe kell néznem a nehézségeimmel és kezet kell fognom velük. Egyébként ezekben a nehéz időszakokban az osztály még jobban összekovácsolódott, ez nagy támasz volt mindannyiunknak.

K.K.: Nem volt kényelmes úgy próbálni, hogy bármelyik pillanatban bezárhat az egyetem. Ráadásul teljesen abszurd és nevetséges volt a laptop előtt bármit is produkálni sminkben, jelmezben, miközben tudtam, hogy egy helyiséggel arrébb anya főzi a húslevest. Átéltük, furcsa volt, de biztos tanultunk belőle.

U.B.: Éppen a Lear királyt próbáltam otthon, a szobámban, Zoom-on. Rajtam fülhallgató, előttem az osztott képernyő kis rubrikáiban Zsámbéki Gábor, Keresztes Tamás és még sorolhatnám… Amikor meghallom a végszót, felüvöltök: „Gyilkos! Gyilkos!” Apám pedig pizsamában beront a szomszéd szobából és rémülten kérdezi, hogy jól vagyok-e? A magánélet, politika, szakma, az éjszaka, a nappal, a valóság és a színdarabok összekeveredtek. Duplájára nőtt az elvárás, de a hatékonyságunk tíz százalékra csökkent.

L.G.: Az egyetemfoglalás zűrzavarában szakmailag képtelen voltam teljesíteni. Emberileg pedig arra jöttem rá, hogy amit természetesnek és készpénznek vettem, az hirtelen törékenyé vált, úgy tűnt, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnhet. Magamra maradhatok, nincs biztonság, nekem erre fel kell készítenem magam – ez volt bennem végig. Muszáj volt felnőnöm, ez a folyamat most is tart.

Milyen munkák várnak rátok az egyetem utáni első évadotokban?

K.K.: Mi Bálinttal közösen fogunk játszani egy előadásban a Radnóti Színházban, Nagy Péter István rendezi az Istentelen ifjúság-ot, illetve van néhány olyan független projekt, ami egyelőre nincs kőbe vésve, ezért nem is lehet róluk még beszélni.

K.B.: Én ősztől a Radnóti Színházhoz szerződőm. Nagyon szeretek csapatban lenni, fontos, hogy legyenek körülöttem állandó emberek, akikkel együtt tudok gondolkodni, dolgozni.

U.B.: A csoport című előadásban játszom, ezenkívül most az Örkény Színházban dolgozom a (L)idércek (S)hakespeare (D)delírium-on trükkmesterként, az év második felében pedig media&sound design munkáim lesznek itthon és külföldön. Kicsit bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mivel szeretnék foglalkozni igazán. Illetve ezekkel mind szeretnék foglalkozni. Azt a típusú gondolkodásmódot és ízlést, amit a mestereimtől tanultam, szívesen próbálgatom más területeken is.

M.C.: Én a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban leszek ősztől társulati tag. Ott Pataki András rendezi a Szerelmes Shakespeare-t. Az évad végén pedig Kovács Lehel rendez egy koncertszínházat. Ebben a színház musicales színészei állnak össze egy kerettörténet szerint. De ennél többet egyelőre nem tudunk.

L.G.: Egyelőre Koltai M. Gábor rendezésében, Az eltört korsó –ban próbálok Szegeden. Aztán a Merre jársz…? című előadásunk pozitív visszajelzésein felbuzdulva szeretnénk Szécsi Bencével újra együtt írni és pályázni, mert rájöttem, hogy engem az írás felszabadít. Szóval körbenézünk, hogy fiatal színházcsinálók mit is tudnak kezdeni magukkal.