Lezökkenek a pénztárgép mögé. Zsákolt ruhát kéne válogatni, kiakasztgatni a legszebbeket, de a szendvicsem fele még megvan, előbb megeszem. A kirakat túloldalán már nyúlik a hirdetőoszlop árnyéka. Vijjogás, az oszlop mögött szaggatott fény húz el, kéken vibrál az üzlet belseje, távolodik a szirénazaj.
Jó napot, köszön rám valaki a pult túloldalán. Barna kalap, hozzáillő kabát, prémgallér. Azt hittem, egyedül vagyok, nem hallottam a kiskolompot. Félreteszem a szendvicset. Az idős hölgy mosolyog, és egyet hátralép.
Miben segíthetek?
Csak gondoltam, bejövök megmutatni magamat, Aranyos.
Értem, mondom, mert nincs jobb ötletem.
A hölgy nem mozdul, végigsimít az L-es méretű, minőségi szövetkabáton, aztán egyik karját felemeli, és a kis kalapot megtartva óvatosan körbeforog. A kabát mellben egy leheletnyit feszül, hastájékon is jobban simul a kelleténél, de még épp a mérete.
Hát maga se ismer meg? A váltótársa nem emlékezett rám, de maga tudja, ki vagyok.
Fogalmam sincs, ki lehet. Erős tájszólással beszél, és a prémgallért simogatja.
Megvan! A rókaprém! A mindenit, de elegáns!
Na ugye. A gallérral kezdtem. Aztán jött a kalap, a kabát, a csizma. Én innen öltözködöm. Nézek már valami szép nadrágot is magamnak, mondja, és hátat fordít, megy a vállfákhoz.
Legutóbb szöszös, bolyhos sapkában és pufidzsekiben jött.
A gallért a kopott dzseki fölé kanyarintotta, és forgolódni kezdett a tükör előtt. Az árát nem akarta elhinni, igazi rókaprém, mondogatta, hogyhogy csak ennyi, pedig mintha új volna, nem is látszik, hogy már hordta valaki.
Harapok egyet a szendvicsemből. Hát, így ránézésre nem találok nekem való nadrágot, jön vissza a pulthoz. Rágom a falatot, integetek, bocsánat, egy pillanat. Hagyja csak, Aranyos, egyen. Enni mindenkinek muszáj. Hanem az én öregemberem sokáig nem akart enni. Kiabált, hogy minek ebéd. Minek vacsora, miért most van vacsora. Éjszaka meg felkelt, hozta a kistányért, s reggelit kért.
Beteggel élni nagyon nehéz, mondom. A teásüvegem kupakját feszegetem, végre enged, nagy kortyokkal küldöm le az érdes morzsákat. A szendvicsből még mindig maradt.
Á, az én öregemberem nem beteg. Nem kell emelgetni, rakosgatni, a testével nincsen nagy baj. Hanem a feje, az nehéz neki. Mindig morgolódik. Régen kiabált is. Olyankor adtam neki egy menetrendet. Őrzi őket a kisszekrényben, minden évből egyet. A fia mondta, hogy ezektől megnyugszik. Havonként jön, hozza a pénzemet. Mikor elmegy, összezavarodik a feje az öregemberemnek, adom is oda neki a menetrendet mindjárt. Maga, Aranyos, azt hinné, olvassa, de csak nézegeti, a szélütés miatt nem emlékszik a betűkre. A bal lábára sántít, az a keze is kacska maradt, máskülönben nem beteg, nem nehéz vele. Szereti a rendet, állomásfőnök volt, megszokta, hogy ő parancsol. De már nem tudja, mi következik, mikor minek jön el az ideje. Gondoltam egyet, kerestem egy nagy papírt. Kelő napot rajzoltam a bal sarkába, felülre. Mellé ágyat, papucsot, köpenyt. Utána vonalat. A vonal után vécét, megint vonalat, s így tovább, elválasztottam a mosdást az öltözéstől, az öltözést a sétától, s ha a papír szélét elértem, folytattam lejjebb, új sorral, míg be nem telt a nap. Kitettem a falra. Olyan lett az a kép, mint egy ének a zsoltároskönyvből. Vezetem rajta az ujjam, mutatom neki, mi következik. No, azóta nem kiabál velem. Legfeljebb morgolódik, de már azt is alig. Jó dolgom van, jó öregembereket kapok én mindig. Látom, visszacsomagolta az elemózsiát. Harapjon még egyet, Aranyos. Egyen csak. Én már megyek úgyis. Uzsonnaidő van, az öregemberemnek mindjárt ennie kell.
*
Lezökkenek a pénztárgép mögé, újrabontom a szendvicsemet. A mait háromkor kezdtem meg, aztán tele lett a bolt, most fél öt, végre elmentek. Hullámokban jönnek mindig.
Kolompszó, ajtónyitás. A vállfasor felett kékesfehér tupír, decens smink, ráncok. Mögötte ősz konty vonul. Jönnek beljebb. Az elülső, a Kékhajú elegáns kabátban, lábfejét enyhén kifelé fordítva lépeget. A másik görbe hátú, határozott járású, csizmáját és retiküljét népi iparművész készíthette, ugyanaz a finom tulipánminta fut végig mindkettőn. Csendesen surranó kisbőröndöt húz maga után, kopog a tulipános csizma sarka. Ezek nem vásárolni jöttek, hanem hoztak valamit. Visszacsomagolom a szendvicset, majd eszem este, otthon.
Jó napot, itt lakom a közelben, mondja a Tulipános. Láttam, hogy megnyílt ez a kis karitászbolt. A barátnőm csak elkísért, régi szomszédok vagyunk, mutat a Kékhajúra. Ugye itt az adományokat eladják?
Igen. És a bevételt jótékony célra fordítjuk.
Rendben, bólint a Tulipános, és letesz a pultra egy sárga tálcát. Valaha fehér lehetett, mint a belső műanyag borítás nagymamám hűtőszekrényében. Ráteszi a tenyerét, megmozgatja.
Mondja, ez egy tálca?
Akár az is lehet. De ide nézzen! Van ám neki alul egy ilyen kis támasztója, ki kell pattintani, mutatja precíz mozdulatokkal, utána fel lehet állítani, látja, így, ferdén. A Kékhajú áhítattal figyeli.
Aha, értem. És így mire jó?
Asztali támaszték. Bármit neki lehet támasztani! Bármit, mondjuk könyvet. Esetleg kottát, de tudja, csakis olyan zenésznek, amelyik széken ül, például egy csellista. Illetve hegedűsnek is jó, ha éppen ülve hegedül.
Nekik nincs kottatartartójuk?
Nem tudom, talán tényleg van nekik. De nem csak ezt hoztam ám. Felmutat egy csomagot: áttetsző nejlonban fekete gubanc, összekarcolódott walkman, discman, zsíros füldugók.
Elnézést, ezek biztos működőképesek?
A hölgyek arcán őszinte megrökönyödés. Egészen biztos, mondja a Tulipános. Egészen biztos, hogy mind működött valaha. Jó, akkor inkább ide nézzen, könyv is van ám itt. Rakosgatja őket a pultra, Ausztriai szállások 2003. Kosáryné Réz Lola: A Föld ködében. A tekerőlant története. Windows7-útmutató. Végül a kezembe nyom egy köteg, gondosan kivasalt bugyit.
Köszönjük szépen, a bugyit továbbküldjük hajléktalanellátásba.
Rendben, mondja, ott ez a meleg pulóver is jól jön, tiszta gyapjú. A kezembe adja, forgatom, nézegetem, a praktikus támasztékhoz illik. Nekitámaszthatnám, annyira merev és kicsi. Inkább a karomra hajtom, mint egy sprőd pincérkendőt, aztán sorban, egymás után a többi kibolyhosodott, alakvesztett holmit is. Ezeket hadd adjam vissza, sajnos tele a raktár, kezdenék bele, de a Tulipános megállít, és egy sárga kardigánt vesz elő. Felmutatja, mielőtt odaadná. Mutatja elölről, hátulról. Vadonatúj, mondja, és lezárja a kisbőröndöt.
Nagyon szép kardigán, köszönjük. Nagyon szép kardigán, állapítja meg a Kékhajú is, nem láttam még rajtad. Mindig is szűk volt rám, tárja szét a karját a Tulipános. Naná, hogy szűk, hisz az én méretem. Ledobja a kabátját, belebújik. Na, megmondtam, pont rám való. Add inkább nekem. A tükörhöz lép, visszafordul: Maga szerint hány éves vagyok?
Illendően alálövök tíz évet, szerintem hatvannégy, mondom. Huncut képet vág, az arca csupa nevetőránc, hihi, nem találta el, már a nyolcvanötödikben járok. Csak nem látszik rajtam. Fiatal koromban balettoztam, ezért ilyen egyenes a tartásom. Meg egy technika miatt, amit mindenkinek ajánlani szoktam. Elég kimondani reggelenként: van bennem tartás. Meglátja, azonnal hat, mind külsőleg, mind belsőleg. De ez csak egyetlen apró titok a sok közül.
A legfontosabb a mosoly. A derű. Az ragadós. Széthúzza a száját, rám mosolyog, szép fehérek a fogai, na látja, már ön is mosolyog. Tudok erről egy verset, teszi hozzá. Hátrébb lép, belekezd:
Ne felejts el mosolyogni! Legyen tőle szép napod! Próbálj új dolgokba fogni, teremts boldog holnapot!
Ezt ön írta, ugye?
Nem, ezt Aranyosi Ervin. De van ám saját is.
Jaj, Klári, ha nekiállsz, lőttek a délutánnak, biztos, hogy el akarod mondani? A Tulipános lopva rám pillant együttérzően és büszkén, a Kékhajú mély levegőt vesz: Derűs szívvel. Gyulafi Klára verse.
Tökéletes intonációval, elakadás nélkül szaval, egyfolytában a szemembe néz, és mosolyog. Bőkezűen ontsd magadból szíved belső mosolyát! Embertársad fagyott lelkét ekképp melengessed át! Hallgatom, mosolygok, még egy versszak, még mindig mosolygok, feszülnek az arcizmaim. Elfordítom a tekintetem. A padlót nézem, látom a vajszínű, kényelmes cipőjét. Egyenesen áll benne. Most picit megbillen előre, most hátra. Gyulafi Klára enyhén billegve szaval. A szoknyája szélét legalább nem gyűrögeti, nadrág van rajta. Nadrág, ropogósra vasalt blúz és vadonatúj, sárga kardigán.
