A tudományos ismeretterjesztés igénye már a felvilágosodás korában megjelent, már az 1751-es Nagy Francia Enciklopédia szerzőit is az motiválta, hogyan lehetne áttekinteni és az érdeklődő közönség számára is hozzáférhetővé tenni a kor legmagasabb szintű tudományos ismereteit, a kortárs tudomány nagy dilemmáit. A legtöbb emberben megvan a vágy, hogy az őt körülvevő világot jobban megismerje és megértse, hiszen amit ismerünk, attól kevésbé félünk, és a tudás a társadalom intellektuális immunrendszereként működve véd bennünket a világból ránk zúduló téves információktól és szándékos manipulációtól.
Miközben sok tudás könnyebben és demokratikusabban hozzáférhetőbb, mint eddig valaha, egyre nehezebb lett kihámozni a hangzavarból a hiteles forrásokat, ami a pandémia idején már életveszélyes helyzetet teremtett. Hasonló kataklizma volt Donald Trump hatalomra kerülése, jelentősen visszavetve a többi közt a klímaváltozás kutatását és súlyosan erodálva a tudósok hitelét.
Tudatlanság, hatalom
„A tudatlanság és a hatalom vészjósló keveréke előbb-utóbb belerobban a képünkbe” – jósolta meg már 1995-ben Carl Sagan, szomorúan konstatálva, hogy miközben már az űrben járunk, reneszánszát éli a lapos föld-hit. Hogy ne menjünk messzebb, pár napja a Magyar Országgyűlés házelnöke fejtegette, hogy „luciferisták, illuminátusok, jakobinusok, bolsevikok és globalisták után transzhumanisták akarják kiölni az emberekből az Isten utáni vágyat”. Itthon az elmúlt évtizedek talán legnagyobb tudományos krízisét éljük, a minap épp Kemenesi Gábor nyilatkozta lapunknak, hogy most már jelentős kutatási forrásokat veszítenek, kirakják őket sokéves nemzetközi kutatói együttműködésekből, hogy külföldről a kormány politikáját szankcionálják.
Kísérteties hasonlóságokat fedezhettünk fel a jelen és Bányai Éva pszichológus, professzor emerita előadása közt, mikor a hipnóziskutatás nemzetközi szaktekintélye arról mesélt, hogyan működtek a szocializmusban tiltott módszer kutatói, A hipnózist „gyanús polgári áltudományként” a szocialista vezetők összekapcsolták a fasizmussal is, részben Thomas Mann Mario és a varázsló című novellája miatt, a külföldi szakirodalmat pedig indexálták, a pszichológusok álcázott kutatásukban hivatalosan tanulásemlékezést vizsgáltak, „a magasabb idegtevékenység különböző állapotaiban”.
A világot betöltő láthatatlan természeti erő (Indiában a prána, Kínában a chi) tudatra és az egészségre gyakorolt hatása korábban is foglalkoztatta az emberiséget, az energiagyógyászatot a sámánok, táltosok használták. A 18. századi Európában Franz Mesmer német orvos által állati delejességnek hívott jelenség vizsgálatára XVI. Lajos francia király neves szakértőket kért fel, köztük a kémikus Lavoisier-t, az orvos Guillotint, és az amerikai nagykövet Benjamin Franklint – idézte fel a pszichológus professzor. Mesmer bár nem politizált, gyakran hangoztatta, hogy betegeinek a gyógyuláshoz mind más emberekkel, mind az univerzummal harmóniába kell kerülniük, ebből sokan a demokráciára való utalást véltek kihallani, így az uralkodónak kapóra jött, hogy a tudósemberek úgy találták, nincs bizonyíték a kézrátétellel és hosszasan a páciens szemébe nézéssel gyakorolt gyógymód hatásosságára. A mesmerizmust betiltották, ami éppen hogy növelte a népszerűségét, majd az orvos számos előkelő tanítványa közül Puysegur márki 1784-ben leírt egy, a pácienseknél tapasztalt, addig ismeretlen tudatállapotot, amelyet „mágneses álomnak” nevezett el.
Pavlovi fotó
Az álom-elmélet úgy kétszáz évig tartotta magát, innen kapta nevét is a hipnózis (hypnos görögül alvás), még Ivan Petrovics Pavlov is részleges alvásként tekintett rá, a Szovjetunióban pedig csak miatta nem volt betiltva. Dedikált fotót küldött magáról magyar orvoskollégájának, a terület egyik honi úttörőjének, Völgyesi Ferencnek, és Bányai Éva elmondása szerint ez a pavlovi fotó sokáig menlevélként szolgált a magyar kutatóknak, akik az ELTE Összehasonlító Élettan tanszékén kezdettől fogva komplex módon vizsgálták a jelenséget. A hipnózis iránt kisgyermekkorától kezdve érdeklődő Bányai Évának egy filmben egy háborúba induló katona tekintetét, beszűkült tudatállapotát látva támadt az a hipotézise, hogy a hipnózis agyi aktivitást fokozó indukcióval is kiváltható lehet, és miután sikerült ezt a Stanford Egyetem neves kutatója, Ernest Hilgard laborjában beigazolnia, hatalmas nemzetközi ismertségre tett szert.
„Utána évekig nem utazhattam Nyugatra, mert nagyon sok meghívást kaptam”
– idézte fel a tudós, aki az ezredfordulóra azzal találta szemben magát, hogy a két fő iskola (a szociálpszichológiai, akik szerint a hipnotizált csak eljátssza a tőle elvárt szerepet, illetve az idegtudományos, akik szerint a hipnózis igenis hat a központi idegrendszerre és módosult tudatállapotot eredményez) képviselői nem akartak egymással kezet fogni se. Éppen az integratív szemléletmód segített a szembenállást oldani: az idegtudósok elfogadták a folyamatban az elvárások szerepét, és párhuzamosan kezdték vizsgálni a hipnotizőrt és hipnotizáltat, a perifériás változásokat, az attitűdöket, a kapcsolat jelentőségét.
Azt tapasztalták, hogy hipnózis közben tapasztalt szubjektív élményekben és az élettani folyamatokban egyaránt megjelent az interakciós szinkronitás, úgymint együtt légzés, együtt lazulás, ami rokon a korai anya-gyerek kapcsolatban fellépő szinkronitással, mikor az anyuka eteti a kisgyerekét és közben neki is kinyílik a szája. A jellegzetes hipnózisstílusok megfeleltethetők az életben fontos kapcsolatainkkal, úgy is kezdték ezeket hívni, mint anyahipnózis, apahipnózis (amikor a hipnotizőr felülről irányít) és baráti hipnózis (ha teljesen egy szinten vannak). A Bányai-féle szociál-pszichobiológiai modell ragadta meg teljességében, milyen az, amikor hipnotizőr és alanya kölcsönösen egymásra hangolódnak, egyre érzékenyebbé válnak egymásra és egyre hatékonyabban működik a hipnózis, amit ma már fájdalomcsökkentésre, szorongásoldásra, pszichoszomatikus betegségek (például magas vérnyomás- és fekélybetegség), illetve égési sérülések kezelésére, immunerősítésre és műtétből felépülés elősegítésére is használnak. Ehhez kellett a kopernikuszi fordulat, hogy áthidalják a szakadékot klinikum és kutatás között, a hipnózis elismert részévé váljon az akadémikus pszichológiának mint pszichoterápiás eljárás, amely egyben bizonyítottan hatásos a szomatikus orvoslás kiegészítéseként, bármely területen, a szülészettől a rákgyógyításig. 1974 után már lazult a tiltás, lehetett világviszonylatban demonstrálni a módszert, melynek tudományos megalapozásában a magyar kutatók – köztük Bányai Éva, Völgyesi Ferenc és Mészáros István – az élen jártak.
Mélyreható szavak
A gyakorlati alkalmazásról Perczel Kristóf aneszteziológus, hipnoterapeuta, a Bethesda Kórház orvosa beszélt, azzal kezdve előadását, hogy a kórházban páciensként módosult tudatállapotba kerülünk: elveszettnek érezzük magunkat, szélsőséges határhelyzetben vagyunk, bizalmunkat a szakemberekbe helyezzük, fogékonyabbá válunk a jelzéseikre.
A szavak orvosi helyzetben még erősebben hatnak, ami nem csak a komfortérzet és az együttműködés szempontjából fontos, mert ha a páciensnek azt mondják, „bocsánat, ez fájni fog”, mérhetően több fájdalmat fog érezni.
Már a hetvenes évek Amerikájában igazolták, hogy ha a mentősök csakis azt mondogatják a sérültnek, hogy már túl van a nehezén, ebben a helyzetben megbízhat és megpihenhet, stabilabb állapotban érnek be a kórházba és kevesebben halnak meg út közben. A szóhasználat nem egészségügyi, hanem társadalmi léptékű kérdés: a szavak a rendőri beavatkozástól a pedagógiai helyzetekig mélyen formálják a viszonyulásunkat.
Az orvos-beteg kommunikációnak vannak aranyszabályai: a tagadást nem értjük meg ilyenkor, a „nem kell félni” még soha nem nyugtatott meg senkit. A szavak hangulata, holdudvara is számít, az átkeretezésnél pedig fontos a fokozatosság: ha valakinek azt mondogatják, nyugodjon meg, utána azzal is szembesül, hogy még megnyugodni se tud ebben a helyzetben. Az aneszteziológus a hipnoszedációt, a lehető legkevesebb gyógyszer mellett a hipnózist alkalmazza az erre nyitott betegeknél, akik minden szempontból jobban tejesítenek és két héttel hamarabb is gyógyulnak, mint a simán altatottak.
Tudatos állapotok
A módosult tudatállapotok sokkal gyakoribbak, mint gondolnánk. A színművészek szakmája pedig maga a tudatos és kontrollált tudatállapot-változtatás – erről már a korábban Cipolla figuráját is életre keltő Mácsai Pál beszélt, aki járt Bányai professzor óráira is, a színjátszás pszichológiáját tanulni. Kifejtette, hogy a társadalomnak is vannak tudatállapot-változásai, a Mann novellában bemutatott olasz közeg például zárt, gyanakvó, idegengyűlölő, erre bizton építhet a mágus, aki a totalitárius gondolkodás és a rossz ösztönök felpiszkálásával operáló hatalom metaforája. A hiteles játékhoz kell is a tudatállapot-váltás, mert „ha a Rómeót játszó színész nem utálja annyira a Tybaltot játszó másikat annyira, hogy meg tudná ölni, akkor nem játszik jól. De ha ténylegesen megöli, elmegyógyintézetbe kerül. A színészeknél ezért mindig egyszerre van jelen többféle koncentráció és tudatállapot, az osztott figyelem” – érzékeltette a színművész. Van különbség abban, ki mennyi idő alatt jön ki a szerepéből, ő általában azonnal vált, különben ezt a munkát nem lehetne túlélni. „A fókuszsűrűsödést vagy -tágulást ismeri mindenki, aki valaha focizott. Ki van jelölve a fehér téglalap, azon belül minden van, azon kívül semmi. Olyan képességeim kerülnek elő, amelyek amúgy nincsenek, beszűkül a világ, ebbe a helyzetbe meg beletágulok, egy apró sérülést nem veszek észre, azt persze igen, ha eltört a lábam. Ez így működik a színpadon is, nem misztikus dolog, hanem ismert tevékenység. Aki nem színész, általában kinövi a vágyat a szerepjátékra, de a gyerekével játszva újra elő tudja venni, míg a színész ezt nem növi ki, ennyiben minden színész gyermeteg lélek. A közönség és a színész közt is valamelyest hipnotikus kapcsolat, a néző ezt elfogadja és átéli, tudja, hogy Hamlet az XY színész, a díszlet sem a helsingőri vár, annak látja ami, mégis a színpaddal együtt alkotja meg a színházi előadást. A színházi előadás valójában az önök fejében történik” – összegzett Mácsai.
A kérdésre, hogy vajon mindenki hipnotizálható-e, Bányai Éva azt felelte, igen, még a kevéssé fogékonyak is. Neki például nulla a hipnábilitása, mégis sikerrel tudta a módszert magán is alkalmazni, mikor súlyos daganatos betegséggel diagnosztizálták. A hipnózissal le lehet választani a betegség szenvedés-aspektusát, emellett csökkenteni tudta a kemoterápiában kapott kísérleti gyógyszer súlyos mellékhatásait is, neki például nem esett le a fehérvérsejt-száma. Aki a heterohipnózisban jártas, könnyen el tudja sajátítani az önhipnózist is, a pszichológus a végstádiumú betegeinek meg is tanítja ezt. A hipnózis működése azonban nem azonos a placebo-hatással, noha ugyanaz az agyterület aktivizálódik, csak másik része.
Ezt támasztja alá Perczel Kristóf is: a hipnózisban a személyközi kölcsönhatás hat, nem egy pirula vagy az abba vetett hit.
Mácsai Pál – aki magát könnyen hipnotizálhatónak vallja, hiszen színészként a fantáziáját is gyakorlottan használja – színházában 2014-ben Simon Balázs rendező próbálta tudományosan mérni és feldolgozni a színházi események adatait, doktori munkájában a közönségre gyakorolt hatást vizsgálva. Arthur Miller drámája, a Pillantás a hídról egyik előadásán minden színészre és a nézők jelentős részére tettek orvosi mérőeszközöket, hat nézőre még EEG-hálót is, és rögtön előadás után vissza lehetett nézni az adatokat. Az összes diagram egymás alatt volt, mintha 2 ceruzát összefognánk és úgy rajzolnánk, teljesen együtt mozogtak a görbék, a színészeké egymáséval és a nézőkével is. A színészek is érzik a közönséget, éppen amiatt hogy nem látják a nézőt, kifejlődőik bennük egy speciális érzékelés, a figyelem minősége is érezhető a csendekből, apró neszekből. Mókás zárszóként Mácsai elmesélte, hogy a kísérlet híre úgy került be aztán 2014 áprilisában, a választások előtt a jobboldali magyar sajtóba, hogy „az Örkény színház már elektromos jelekkel buzdítja baloldali szavazásra a nézőit.”
