Attól tartok, hogy Európában nem ez volt az utolsó Korán-égetés – írtam még az év elején (Korán-égetés Svédországban, január 31.). Azóta Dániában, majd ismét Svédországban is történtek hasonló esetek. Nem akarom ismételni önmagam, de szükségesnek tartom kiegészíteni az akkor leírtakat.
Amikor valamelyik országban elégetnek egy Koránt, akkor az elkövetők a cselekedetükkel az egész iszlám világot hergelik, és a saját honfitársaik életét veszélyeztetik. Persze nem törvényszerű, hogy annak az országnak az állampolgárát, ahol a Koránt elégették, minden iszlám országban bántsák, de még ez is megtörténhet. És ott azt, aki úgy gondolja, hogy a megtorlás egyedüli eszköze a fizikai erőszak vagy a gyilkosság, nem fogják érdekelni a luxus szállodák és az elit városrészek biztonsági intézkedései. Cselekedni fog.
De még az sem kell, hogy az ott élő diplomatákat vagy a csoporttal érkező turistákat vegye célba. Sokkal jobban veszélyeztetve vannak hátizsákos utazók és a nemzetközi katonai, egészségügyi, oktatási missziókban dolgozók. Ezek az emberek legtöbbször a keleti mindennapok valóságában élnek: vidéken, esetleg a nagyobb városok peremkerületeiben. Ráadásul ezekben a missziókban sok a nő. Fokozott a rizikó, ha a szervezet logóján egy kereszt is szerepel, és a veszély természetesen más keresztény országok állampolgárait is fenyegetheti.
A mai iszlám világban szinte mindegyik politikai vezetés - vagy így, vagy úgy, de - elkötelezettje a Nyugatnak. És vannak iszlám országok, ahol az állam egyszerre több, egymással is rivalizáló terrorista szervezet ellen harcol. De ha egy ilyen külső támadás, megaláztatás éri a muszlimokat, akkor ezek a terrorista csoportok összefoghat(nak) a közös ellenség - országhatárok között maradva: a saját kormányuk - ellen. És ha a szövetségeseik oldaláról éri támadás ezeket a kormányokat, akkor csak egy dolgot tehetnek: még jobban beépítik a politikájukba az iszlámot. Amit nem azért tesznek, mert egyik napról a másikra radikalizálódnak, hanem mert megpróbálják a szélsőségesek népszerűségét csorbítani, mentve, ami még menthető.
Egy ilyen nyugati világbeli támadás esetén a muszlimok megdöbbenve állnak az események előtt, főleg akkor, ha az ottani hivatalos szervek a Korán-égetőknek adnak igazat. Mivel a muzulmánok vallási alapon olvassák a Bibliát, ezért számukra az a könyv is szent, annak ellenére, hogy nem mindenben értenek egyet a benne leírtakkal. Ők ezért nem égetnek Bibliát, és ezért szokták egyes muszlimok válaszul a holokausztot bagatellizálni.
Jerry Brotton A szultán és a királynő - Erzsébet és az iszlám elmondhatatlan történelme című könyvében Erzsébet angol királynő (1533-1603) és III. Murád szultán (1546-1595) levelezéséről írt. A protestáns királynő a következőkről írt a szunnita uralkodónak. Mindkét vallás elítéli a bálványimádást – ez számára a római katolikus vallást jelentette - és azt a lelki gyakorlatot, hogy egy hívőnek egy paptól vagy egy szenttől kelljen közbenjárást kérnie, csak azért, hogy közelebb kerüljön Istenhez. A protestánsok azt mondják, hogy amikor a hívő a Bibliát olvassa, közvetlenül Istennel kerül kapcsolatba. Ez is közös a két vallásban - írta Erzsébet, természetesen az iszlámmal kapcsolatban a Koránt említve.
Az egymás vallása iránti kölcsönös tisztelet is hozzájárult ahhoz, hogy Erzsébet uralkodása alatt fellendült Anglia keleti kereskedelme.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.