Hogy is mondjam csak… – dobta be Orákulum a szokásos szófordulatát, amellyel rövid gondolkodási időt biztosított magának a történetmondás folytatásához. – Sorba állítottak minket, aztán megjelent valami hivatalnokféle… vagy katona? Néha szinte lehetetlen eldönteni, hogy egy ruha egyenruha-e… Az bizonyos, hogy szürke volt, jól vasalt… Két nappal a gutmanon túl, félig bénultan, beszédképtelenül, lefittyedt szájjal hevertem a Weiner Leóban a nagyszobában, amolyan függőben hagyott helyzetben: feltápászkodhatok-e még a padlóról, hogy az ablakot kitárva segítségért kiáltsak, vagy… De álmomban ennek nyoma sem volt, ott kortalanul és tökéletesen egészségesen jelentem meg. Szóval ez az alak, aki hatósági gesztusaival hideg borzongást keltett bennem, kezdte az igazolványokat kiosztani, odanyomkodta mindenkinek a markába, és akkor egyértelművé vált, hogy fel kell majd mutatnom… Mi is a neve? Tudod, annak a csónakosnak… Ja, igen! Fel kell mutatnom a révésznél, Baka Flórián vagyok, itt az útlevelem! Odaért hozzám, nem láttam az arcát, mintha csuklya borulna a fejére, elfogja a fényt, most egy furcsa legyintő kézmozdulattal elhessentette az árnyékot… Árnyék!? Ezt az arcot ismerem… Át akarta adni a személyimet, fapofával, tudjátok, amikor az arc rezzenéstelen, de a tekintet vizslat, adná, ám kicsúszik a kezéből, földre esik. Utánahajolt, hogy felvegye, de közbekiáltottam. – Állj! Szabálytalan! Leesett, nem lehet másodszor átadni! – Furcsálkodva nézett, elhúzta a szája szélét, nézd csak, az ügyfél reklamál… Ugye itt arról van szó, ami hagyomány, hogy ha valakit halálra ítélnek, tegyük fel, akasztásra, de a kötél elszakad, akkor nem lehet a hurkot másodszor is a nyakába vetni, nincs ismétlés. Erre hivatkoztam… Lepottyant a papír, kegyelmet kaptam! És így menekültem meg… Mert az marhaság, amit a Pista mond, hogy a rendőrség mentett meg, amikor rám törték az ajtót a Weinerben, és mentőt hívtak, és bevittek a Péterfybe. Az álom a lényeg, és az, ami ott történt.
Az Orákulum sokszor mesélte ezt a történetet, nekem is, másoknak is, ám többször nem fogja. Most én mesélek neki valamit.
– Tudod, Fló, amikor a fiatal ügyeletes orvos, aki láthatólag kevés rutinnal rendelkezett az exitusok utáni tennivalók és a hozzátartozók lelki gondozásának az összehangolásában, megkérdezte tőlem, hogy rokonod vagyok-e, az elvárhatónál hosszabb magyarázatba kezdtem. Elmondtam, hogy nem, barát vagyok, és én gondoztalak, de akár hozzátartozód is lehetnék, hiszen évtizedek óta ismerlek. – Kéri a boncolást? – Aki nem rokon, dönthet róla? – kérdeztem vissza. – Nem, valóban, nem. – Ám azt el tudom mondani – fűztem hozzá gyorsan, érezve, hogy mielőbb helyre kell tennem valamit –, hogy az elhunyt nem szeretné a boncolást, ezt többször is hangsúlyozta. – Most jut eszembe – szakított félbe az égimeszelő ügyeletes –, hogy mivel csak rövid ideig volt kórházban, majdhogynem kötelező a sectio. – Én meg csak azt ismételhetem, hogy az elhunyt nem szerette volna, ráadásul a felekezeti hovatartozása is tiltja a beavatkozást. A fiatalember erre bizonytalanul bólintott. Másnap reggel visszamentem a kórházba, és kerestem a kezelőorvosodat. Nővéreket találtam csak, „az orvosok konzultálnak”, jegyezte meg az egyikük, másfél órát vártam a kardiovaszkuláris osztályon, le-föl járkáltam, amíg egy doktorba botlottam. Közölte, hogy nem a kezelőorvosod, de tájékoztat, hogy a boncolás mellőzését írásban kérvényezhetem a patológián. Átmentem a patológiára, ahol kedves arcú öregúr üldögélt egy ajtóval szemközt a folyosón hatalmasra nőtt, sárguló filodendron árnyékában. Fél óra múlva megkérdeztem tőle, mióta várakozik, „talán tíz perce”, felelte halkan. Mikor sorra kerültem, az ügyintéző elmondta, hogy előbb a felvételi irodáról kell halottvizsgálati bizonyítványt hoznom, ahhoz viszont a zárójelentés kell, amit az osztályon adnak ki. Visszamentem a kardiovaszkulárisra, rövid szaladgálás után elcsíptem egy orvost, aki elmondta, hogy a zárójelentés csak másnap délelőtt lesz kész. Meg lehet sürgetni? Nem. Próbáljam meg a felvételin a halottit enélkül intézni… Lementem a földszintre a felvételi irodába, a hölgy itt nagyon kedvesen fogadott, a számítógépben lévő adatok alapján kiállította a halottvizsgálatit, amivel visszamentem a patológiára. A filodendron levelei, bár bizonyára csak képzelődtem, egy-két halvány árnyalatot tovább sárgultak közben, most féltucatnyian toporogtak körülötte, szerencsére kijött egy nő, és átadta a kérvényezéshez szükséges adatlapot, merően, döntsemárelmitakar tekintettel nézett, kijelentve, hogy a kezelőorvosod kérte a boncolást. Mivel asztalt nem találtam a folyosón, a falhoz, egy hideg fehér csempéhez illesztve az iratot, a golyóstollat folyton rázogatva, mert a festék betűnként elapadt, kitöltöttem a rubrikákat, alul aláírtam, ekkor már gátlás nélkül, Baka Zoltán… Ne haragudj, ezt muszáj volt, majd leadtam a kérvényt, negyedóra múlva kijött a folyosóra a boncmester, és közölte, hogy eltekintenek a beavatkozástól. „Az édesapja elszállításáig, hogy addig se legyen meztelen, be kellene hoznia egy lepedőt”, de ha ezzel nem akarok fáradni, folytatta zökkenő nélkül, neki is vannak lepedői, kórháziak, de ő maga felügyelte, itt megnyomta a hangsúlyt, hogy tiszták legyenek, és szívesen elad közülük egyet. Kétezer lesz. Átadtam a kért összeget, majd a papírokkal visszamentem az irodára. Az iménti kedves hölgy átvette ezeket, pár adatot kérdezett, aztán rengeteg pecsétet nyomkodott rájuk, alulra, felülre, szögleteset, kereket, és miközben stószba rendezte és átnyújtotta nekem mind, mosolyogva rám nézett, „ezekkel most már nyugodtan mehet az önkormányzathoz a halotti anyakönyvi kivonatot intézni”. Ezt mondta, a papírok pedig kicsúsztak a kezéből, és libegve, ahogy száraz levelek egy ősz közepi nap szélcsendes óráján, előre-hátra hintázva, lassan – szenvtelen beavatkozás?, ahogy producer kényszeríti a rendezőt, hogy de, de, tessék csak a filmet itt belassítani, ragaszkodom hozzá!, vagy lassítunk, vagy… –, lassan ereszkedve földre hullottak. Állj, szabálytalan, villant bennem, és pillanatig csak néztem lefelé… Aztán, ezt be kell vallanom, lehajoltam, összeszedtem és felvettem az iratokat, és megköszönve a segítséget eljöttem.
