Nem panaszkodhatunk arra, hogy nemzetünk, illetőleg a mindenkori kultúrpolitika elhanyagolná a magyar lírát, a költemények iskolai memoriterként, ünnepélyes alkalmakkor, de még a televízióban is felhangzanak. Talán igényünk is van a versmondásra, ha nem volna, nem született volna meg a Vers mindenkinek című műsor, mely 1980-tól kezdve hetente egy alkalommal, hétvégén a főműsoridőben, azaz a Híradó után kívánta bemutatni a magyar és részint a világirodalom legjelesebb verseit. Természetesen a maximum ötpercnyi lírai intermezzo népművelés céljából jött létre, de a tévénézők hamar a szívükbe zárták, vagy legalábbis nosztalgiával tekinthettek vissza egyes versmondásokra, színészhangokra. Sinkovits Imre talán máig a favoritok közt említhető, ő még a legeslegelső versközvetítéseknél is megjelenik, található egy 1967-es felvétel, melyen Petőfi Szeptember végén című versét szavalja. Persze, ez még nem a Vers mindenkinek, csupán egy próbálkozás arra, hogy a televízió lírát közvetítsen.
Lukáts János a JelKép című folyóirat 1991. évi 2. számában írt az első Vers mindenkinek tizenegy évéről. A szerző tüzetesen vizsgálta a műsorba választott verseket és költőket, az előadókat, a rendezés kritériumait, sőt, még az egyes szavalatok fogadtatásról is átfogó képet adott. Lukáts János szempontjait figyelembe véve érdemes górcső alá venni, mi történt a Vers mindenkinek műsorral a jelenlegi közmédia kezelésében.
Valahol roppant szerencsés helyzetben van a „mindenkori” Vers mindenkinek, hiszen nézettségi száma képlékeny adat, mivel öt percnél nem több időt vesz el az ember életéből, és épp csak átkötőként szolgál két műsor közt, nem tudható, hány ember figyel oda rá valóban. Ugyanakkor az M5 YouTube-csatornáján elérhető minden eddigi versmondás, és egyes videók több tízezres nézettséget produkáltak (ez mind népszerűbb költők, közkedvelt előadók számlájára írható). Naiv elképzelés volna azt feltételezni, hogy mindenki feszült figyelemmel tapadt és tapad a képernyőre a műsor szűk perceiben, de annyi bizonyos, a kultúrmisszió nem maradt visszhangtalanul. Az eredeti széria tizenöt éven át 157 szerző 782 alkotását felvonultatva futott a Magyar Televízióban, majd egyes epizódjai visszatértek kulturális csatornákon, hivatalosan pedig az M5 viszi tovább a Vers mindenkinek örökségét 2016 óta.
Lukáts János 1991-es értékelése a régi Vers mindenkiről többnyire objektív volt, adatokra támaszkodott, de némi kritikát is megfogalmazott. Javarészt szeretett színészek szerepeltek a műsorban (ez talán manapság is jellemző), de a nézők leginkább az ismerős férfihangokért voltak oda: Szabó Gyula, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Avar István, és Szakácsi Sándor orgánuma betalált, és a tíz legkedveltebb vers előadói közt egyedüli hölgyként Udvaros Dorottya szerepelt, mondjuk nőként hátrányból indult. – Meghökkentő, zavarba ejtő körülmény – írta Lukáts János –, hogy a 171 versmondó közül mindössze 58 volt nő, a színészeknek alig egyharmada. Sőt még sokkal rosszabb az arány, ha az elhangzott verseket vizsgáljuk: a férfi színészek 396 verset mondtak, a nők mindössze 113-at, tehát az összes vers egyötödét. – A mostani Vers mindenkinek ügyel az egyensúlyra, a színészek-színésznők aránya majdnem fifti-fifti, ritka a visszatérő előadó. Ez a jó hír már nem mondható el a költőnőkről, a klasszikus elődnél is csak ímmel-ámmal vettek elő nők által írt irodalmat, s ez most is így van, pár női szerző nevével gazdagodott a műsor ugyan, de nem többel.
Lukáts János írásában a rendezésekről nem sokat szólt, pusztán annyit jegyzett meg, hogy a felvételeket a teljesen letisztultság, az eszköztelenség jellemzi, az egész szinte környezetmentes, csakis az előadó és a vers érvényesül. Ebben nagyon eltér az M5 versműsora. Az újabb verzió hűvös eleganciát kíván sugározni, pár másodpercnyi bejátszott hang, a színész lépteinek zaja, egy rövid, de méltóságteljes kollázs teremt atmoszférát, hiteti el velünk az előadó átszellemült, komoly jelenlétét, elhangzik a vers címe, és tessék! Elszavaltatik a vers, a drámai, elégikusabb hangvételű költeményeknél közelebb kerülünk a tolmácsoló arcához, a nem túlzottan egynemű vagy netán humoros (ebből bár több lenne!), ironikus szövegek esetén láthatjuk a színész felsőtestét is. A Magyar Televízió filmjein többnyire meleg fény világította meg az előadók arcát, most műtermi, hideg fehér uralja a képernyőt, ez talán megnehezíti az előadást, mert minden ugyanolyan lesz. Az újfajta Vers mindenkinek formájában jobban emlékeztet egy castingra: a műsor vérprofi és vérkomoly akar lenni, és még annyi kísérletezőkedv sincs benne, mint a szerényebb lehetőségekkel operáló elődjének. Ilyen anyagi és technikai háttérrel igazán szabadabban készülhetne a műsor. Egykor nagy felháborodást keltett a Vers mindenkinek afelé tett kísérlete, hogy a költeményekhez kisfilm készüljön. Erdélyi Ilona az Élet és Irodalom hasábjain 1989-ben felháborodottan utasította vissza a televízió versértelmezését: „legutóbb például Nietzsche Az ősz című verse volt műsoron, és az előadást nem látom, csak ők látták a versmondó színészt. Én hangulatos őszi képsort láttam, őszi tájképeket, amilyenek az én fantáziámban elevenedhettek volna meg a vers hallatán (ha figyelhettem volna a versre).” Talán manapság, a TikTok-videók világában már nem rökönyödünk meg egy-egy kreatív versfeldolgozáson.
Az M5 műsora még elődjénél is maradibb egy dologban, és ez a kortársak közvetítése. Lukáts elismerte a minőségi válogatást, ám kevesellte a jelenkori irodalmat a 80-ban indult műsorból, de említett két visszatérő, akkori élő alkotót is, Fodor Andrást és Tandori Dezsőt.
Ma az M5 műsorán az élő kortárs alkotók száma egész egyszerűen nulla. Pedig, ha valakiket érdemes szavalni, azok a kortársak, akiket a legritkábban ér el a tévénéző. Az iskolában is kötelező versek helyett néha lehetne kitekintést tenni. Nyilván nagyobb előnyben lenne a Vers mindenkinek, ha nem ragaszkodna foggal-körömmel a klasszikusokhoz, és ha nem engedne a műsorba olyan felemás tehetségű poétát, mint Wass Albert.
