- „Ha az ember nagyon rendbe akarja magát tenni, menjen vissza a családba” – Herczeg Zoli a festés, a filozófia és a felszabadulás útján

– Csak elkezdtem pacákat csinálni, és mellé írtam a verseket. Ahogy gyűltek, jött az ötlet, hogy össze kellene fűzni ezeket könyvvé. Sok lett volna mind a hétszáz vers, ezért lett ez egy válogatás, amiből a történet azért követhető, ez is négy évbe telt, 2019-ben kezdtem neki. Nem tartom magam vallásos embernek, de ez a könyv a vallás és a filozófia között van, megtalálhatja benne magát vallásos és nem vallásos ember is – meséli Zoli. A Bhagavad-gítával – ami a hinduk és a Krisna-tudatúak számára olyan, mint katolikusoknak a Biblia, a nyugati tudósok közül hatott Hegelre, Jungra, Einsteinre, még Oppenheimerre is – a jóga kapcsán találkozott. Krisna és Ardzsuna párbeszédének folyamatában szerinte ott az élet lényege, mi a teendőnk, hogyan érhetünk el tökéletességet az ittlétünk alatt. – Persze legfőképp önmagunknak kell megfelelnünk, a többi meg alakul – mondja mosolyogva.

Elkezdte a verseket tintával papírra másolni, közben megtanulta a szanszkrit betűket. – Először nagyon kellett koncentrálnom, hogy ez a vonal ugyanaz a vonal legyen. Aztán elkezdtem a latin átírás alapján kiolvasni a szavakat, és kezdtek ezek is rögzülni. Mikor már a könyv vége felé jártam, éreztem, hogy le is kellene a verseket fordítani, de a szerzői jogi vonalon elakadtam. Úgy voltam vele, ne valami külső dologra kelljen várni, hát akkor lefordítom én. Arra törekedtem, hogy ne legyen benne teológia, és én se költsek hozzá. Elővettem több fordítást is, hogy ne nagyon térjek el, mert ez a nyelv annyira kreatív, szinte teljesen rád bízza a jelentést. Ezek a történetek sokáig eleve szájról szájra terjedtek, csak később írták le őket, lehet is érezni, hogy mi az, amit valószínűleg utólag tettek hozzá. Volt, hogy naponta foglalkoztam ezzel, máskor hónapokra félre kellett tennem. Be lehet ettől is sokallni, már a pacáktól is – nevet Zoli, aki szeretné nyomtatásban is megjelentetni a könyvét, amelyből digitális példány készült.

Úton a tenger felé

Úgy tíz évvel ezelőtt Zolinak kezdett sok lenni a budapesti forgatag, kereste a helyét a világban. Felkerekedett hát, és egy bőrönddel elindult a tenger felé.– Először Szlovéniába mentem, mert ott még nem jártam. Ha már ott voltam Isolán, gondoltam, átugrom szembe Triesztbe. Ott jöttem rá, hát mit keresek én Szlovéniában, amikor itt ez a tök jó város, ráadásul olaszul is beszélek? Egy évet töltöttem itt, de a tél már nehéz volt. Van a bóra nevű híres szél, ami normálisan február környékén jön, de most már szinte egész évben fúj, időnként akár 150 kilométeres sebességgel. Éjjel-nappal remeg az ablakod, párszor már azt hittem, betörik. És nem tudsz semmit csinálni, sehová se menni, csak a bolt és az otthon között mozogsz, vagy a munkahely-bolt-otthon vonalon. Úgy lehet túlélni, ha van egy baráti társaságod, és átjártok egymáshoz. Ha nincs, akkor ez így nagyon magányos. Triesztben sok az idős, ez egy öreg város, minden sarkon ott álldogálnak a kilencvenéves nénik, vagy kirúzsozva traccspartit tartanak a kávézók teraszán. Ez szimpatikus volt, de egy vegetáriánus kaját nem tudsz ott enni, mert az meg „túl modern”. Eldöntöttem, hogy átmegyek Bolognába, akkor hívott fel egy ismerősöm, aki Indiába járt ki minden télen, és kérdezte, van-e kedvem vele menni. Jól van, gondoltam, akkor nem Bologna, hanem India… Miután a barátom már évek óta járt ki Risikésbe – ami egy Gangesz-parti város a Himalája lábánál, sok szentéllyel és zarándokhellyel –, minden megvolt előre, a szállás is, én meg elindultam egy gurulós bőrönddel. Na, azzal ne menjél Indiába! – kacag Zoli. Elsőre imádta a helyet, aztán két hét késéssel jött a kultúrsokk, hogy hová is került.

– Pár napig csak feküdtem, meg is fáztam, fel kellett ezt dolgozni, hogy aztán újra élvezni tudjam. Két hónap után úgy jöttem haza, hogy elsőre ez elég volt, szeretnék most már normálisan zuhanyozni, nem lavórból mosakodni, ami tizenöt perc alatt telt meg vízzel. Ami Indiában nagyon furcsa, hogy bárhová mész, akár a városban, akár azon kívül, például kocsival elindultunk Nepál felé, mindenhol ember van. Jönnek a bokrokból, meg biciklivel az utolsó kis poros úton, nem is tudod, honnan. Érezhetően sokan vannak, de én azt éreztem, hogy az indiai a legcukibb nép. Nagyon kedvesek, vendégszeretőek, mindig mosolyognak. Veszel egy kenyeret a boltban, és már leborulva hálálkodnak. Ott is van, aki megjátszós, túltolja a namastét, de a többség őszintén kedves. Nekem eszembe nem jutott ott félni, de Risikés egy kisváros, talán negyedmillió lakossal és rengeteg turistával, köztük amerikaiakkal, ausztrálokkal, meg pár kínaival, akik a jógasulikba jönnek.

A szabadság illata és ízei

A Wikipédia ugyan százezer risikési lakosról ír, csakhogy sok embernek ott nincs is lakcíme. Aki a helyi nyomortelepen született, általában anyakönyvezve sincs – magyarázza Zoli.

– Sokan élnek adományokból, vagy fonnak, esetleg főznek valamit, kiülnek a házuk elé, és eladják. Nagyon kreatívak, és feltalálják magukat. Rendszer ebben is van, de én azt éreztem, hogy nagyon nagy ott a szabadság. Ez hiányzott, miután hazajöttem. Persze vidéken más, ott kimész a természetbe, és senki se lát, de egy városban ez nehezebb. Az állatok is szabadon járkálnak, mindenhol majmok, tehenek, kutyák, akik csak úgy melléd szegődnek, és hazakísérnek. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy az utcán vittem kaját a kezemben, ami tilos, enni meg pláne tilos. Elindultam az ebédemmel a Gangesz-partra, hogy majd ott megeszem, és nem raktam be a hátizsákba. Ott ült az út mellett egy tuktuk tetején egy nagy majom, majdnem akkora, mint mi. Egymás szemébe néztünk, és vágtam, hogy kiszúrta a zacskót. Gyorsan betettem a hátizsákomba, de közben a majom már leugrott a tuktukról. Csak hallottam, hogy valaki mögöttem ordítozik, és a hátam mögül kinyúlt egy majomkéz, le akarta tépni a hátizsákomat. Egy bácsi kergette el végül. Máskor egy tehén nyalt bele a teámba. Ők nagyon kíváncsiak, mindenütt ott vannak, reggel csak kieresztik őket a ház elé, és biokomposztálóként is működnek, mindent megesznek és meg akarnak kóstolni, meg néha beleteszik az öledbe a nagy fejüket. Kértem egy másik teát az utcai árustól, mire a Gangeszből hozott vízben kilöttyintgette a bögrét, és csinált bele egy másikat. Akkor azt gondoltam, végül is már itt vagyok másfél hónapja, utcai árusoknál is ettem, és túléltem, szóval simán jöhet. Ettől sem lett bajom. Minden kaja nagyon finom, nagyon fűszeres és iszonyú csípős, mert az fertőtlenít, de egy európainak ez leg­alább napi nyolc vécé. Ha legközelebb megyek, viszek itthonról fűszereket, bazsalikomot, mentát, tűzoltásra.

Risikésben csak alkotott és mászkált, egy sziklán még egy évvel később is látták a festményét, pedig azt hitte, a monszun majd biztos lemossa. Egy éven át Grazba járt ki Körmendről masszírozni, így volt annyi pénze, hogy Indiában csak fessen. De a masszírozással most már szeretne felhagyni, pedig Triesztben az volt az életmentő, mikor már nem maradt, csak 90 eurócentje. Gondolkodott, hogy vegyen-e egy kávét, vagy inkább egy zacskó tésztát, cukkini meg nőtt hozzá a kertben, aztán kapott egy telefont, hogy valakinek becsípődött a háta, tudna-e segíteni.

Egyensúlyt keresve

– Most is nagy gondolkodásban vagyok, mit kéne csinálnom. Valahogy mindig ezt a programot kapom, kicsit fárasztó, de legalább nem unalmas az életem. Csak az egyensúlyt kell megtalálni, ez benne van a Bhagavad-gítában is – mosolyog Zoli. – Kell olvasni a sorok mögött, de be lehet helyettesíteni mindent a mai modern és digitalizált világra. Emellett van a könyvnek egy különleges energiája, Gandhi is azt mondta róla, hogy ha csak előveszi és beleolvas, már attól jókedve lesz. Velem is volt, hogy épp nehéz hangulatban voltam, és miután elolvastam pár verset, megnyugodtam. Minden rezgés, az információ is, egy mantra is, ha nem érted, attól még hat. Amikor elkezdtem jógázni, csak mozogni akartam. Akkor épp nem festettem, a jóga vezetett vissza a festéshez, ami szintén egyfajta jóga. Az egyetemes tudás szerintem mindannyiunkban ott van, csak el van fedve. Miután már tanultam jógafilozófiát, akkor jöttem rá, hogy én ezt már tudom, csak előbb érzésből kezdtem megtapasztalni. Ilyenkor jön egy déjà vuhöz hasonló rácsodálkozás, hogy jé, én ezt már tudom – magyarázza Zoli, aki most újra visszaköltözött Körmendre, a szülői házba. Az mondja, szép az Őrség, szeret itt kirándulni, de azért itt élni már annyira nem.

– Ilyenkor mindig jön, hogy kéne valami újat tanulni, meg valahová elmenni külföldre. Eddig mindig, amikor eljutottam valahova, jött, hogy jó, de ez sem „az”. Körmendre mindig úgy megyek haza, hogy ez csak átmeneti. De szerintem ha az ember nagyon rendbe akarja magát tenni, akkor menjen a családba vissza, mert minden ott van. Ott szépen lehet a kapcsolatokon dolgozni, a szülőkkel, nagyszülőkkel, testvérekkel. Hosszú évekbe telt, de mára az édesapámmal is jóban vagyunk, ehhez együtt kellett felnőttként is élnünk. Aztán ha ezeket a családi dolgokat meg a karmát lepakoltad, lehet, hogy azt mondják, most már mehetsz, elengedünk.