Az orosz állami propagandát sosem lehetett túlzott kifinomultsággal vádolni. Európai szemmel úgy tűnik, mintha nem is érdekelné, hogy igazán hihető, hatásos legyen. Nem törődik azzal, hogy az érdekérvényesítő lépéseket gondosan előkészítse a közvéleményben, kialakítson egy önmaga számára előnyös kontextust. Ameddig lehet, elhallgatja a konfliktust, majd szinte váratlanul felizzó, drámai helyzetként exponálja, amely azonnali radikális beavatkozást kíván. Ez külföldön általában gyanút kelt, az agresszió szinte automatikus elítélését váltja ki, egyfajta nemzetközi morális-politikai frontvonalat nyit Oroszországgal szemben.
A nyugati politika és propagandagépezet jóval csiszoltabban működik, és sikerül rendre elérnie egy megengedőbb, elfogadóbb értékelést. Kevésbé szégyenlős, nem takargatja a hatalmi ambíciókat, az érdekérvényesítés motivációját. A gyarmatok fegyveres védelme, az Egyesült Államok katonai beavatkozásai sosem váltottak ki elsöprő erejű felháborodást, szankciókat, politikai kirekesztést. Míg a Szovjetunió tekintélyén komoly sebet ütött az afganisztáni háború, a Nyugat katonai jelenlétét szinte csak akkor vettük észre az országban, amikor távozni kényszerült.
Dovzsenko nyomán
A szovjet korszakban a forradalminak hitt szocialista társadalmi modell védelme, terjesztése még viszonylag jól használható köntöst jelentett a propagandának. Bele lehetett bújtatni a „baráti segítségnyújtásokat”, katonai, fegyveres támogatásokat. Bár a humanista céloknak ellentmondó megállapodások, irányváltások ekkor is okoztak gondokat, amelyeket a kommunikáció rendre szélsőséges megoldásokkal hidalt át. Az eltávolított-kivégzett vezetőket az emlékezetből is igyekeztek kitörölni. Dovzsenko Felszabadulás című, 1940-es dokumentumfilmje, amely a nyugat-ukrajnai bevonulást dicsőíti, megfeledkezik a hitleri Németországgal kötött szerződésről, Lengyelországot tartja felelősnek a háborúért, a terület nyomoráért. Ezzel együtt mindig el lehetett mondani, hogy véget ér az emberek kizsákmányolása, népek elnyomása, a szovjet rendszer új, szebb világ alapjait rakja le. Más kérdés, hogy a létező modell a propagandában olyan arcátlanul túl lett fényezve, hogy visszaütött rá minden összevetés saját valóságával.
A mai Oroszország azonban nem rendelkezik hasonló jellegű ideológiával. Autokratikus-oligarchikus politikai-gazdasági szerkezete a polgári demokrácia képviseletére sem teszi alkalmassá. Nincs semmilyen pozitív üzenete a világ számára. Érdekeinek képviseletét egyfajta nyugatellenes, antiimperialista burokból próbálja igazolni, ami nem könnyű, hiszen önmagát nyíltan birodalmi elvek felől határozza meg. Így egyedül az jelenthetne lépései számára megkérdőjelezhetetlen legitimációt, ha gazdasági-társadalmi fellendülést tudna felmutatni saját érdekszférájában. Erre azonban a megfelelő innovációs átalakítások, reformok elmaradása miatt jelenleg nem képes. Világpolitikai súlyának csökkenését, hatókörének szűkülését csak katonai erő felmutatásával gátolhatja. Amihez ideológiai hátteret saját létének megkérdőjelezhetetlensége, és a történelminek tekintett érdekszférájában élő népek védelme nyújthat.
A 2008-as grúziai konfliktus tálalásánál ez még elég jól tudott működni. Annál is inkább, mert Oroszország a fellendülés jeleit mutatta, stabilizálódása biztonságpolitikai szempontból sem volt elhanyagolható. A kommunikációt azonban már akkor is gyanús teatralitás jellemezte. Váratlanul oszétek elleni erőszakos állami cselekményekről érkeznek hírek. Putyin, akkor épp miniszterelnöki státuszban, a helyszínre megy, majd drámai hangon számol be a tévé nyilvánossága elő Medvegyev elnöknek a helyzetről. Eszerint minden jel arra mutat, hogy ez népirtás – holokauszt. Nem lehet nem beavatkozni. Az orosz csapatok megvédik az oszéteket, bevonulnak Grúziába – amely így nem lesz NATO-tag.
Pár év múlva a Majdan, Janukovics megbuktatása már jóval komolyabb feladatot jelentett az európai normáktól egyébként is távolodni látszó putyini vezetés számára. Egyértelművé vált, hogy Ukrajna szabadulni akar az orosz érdekszférából. Az erőszakos reakció, a Krím „népszavazás” útján történő elcsatolása, és a Don-medence elszakadni kívánó szakadár területeinek álcázott katonai támogatása ezer sebből vérzett, de valóban létező konfliktusok mentén zajlott egy felbolydult országban. Ha a centrumban kormányt buktathatnak, egyes régiók akár el is szakadhatnak. Ám a minszki megállapodásokkal lokalizálni lehetett a helyzetet, így az szépen belesimult a világ válsággócainak sorába.
Prigozsin, a producer
Oroszország már ekkor elkezdte játékfilmekkel is terjeszteni, igazolni politikai álláspontját. A csecsen háborúval kapcsolatos néhány thrillertől eltérően ezek egyértelmű propagandatermékek voltak. De még mindig rendelkeztek egyfajta reális mozgástérrel, valóban mérlegelhető mozzanatokkal. A Krím (2017) egy szerelmi történetet hajított ukrajnai konfliktusokba. A lány kijevi, hisz a Majdan céljaiban, a fiú a Krímből való, veszélyt érez a fellángoló ukrán nacionalizmusban, elutasítja az erőszakos akciókat. Végül mégis a szakadár területekre megy harcolni. Mindebből nagy dráma is kialakulhatna, de a film maximálisra túlozza a zűrzavart, az ukrán oldalról elszabaduló agresszivitást. Igaz, egészében a megbékélés mellett áll ki. A 2021-es, részben Prigozsin finanszírozásában készült Napsütötte hely (Szolncepjok) szakít ezzel a megközelítéssel. Olyan kegyetlen képet fest kelet-ukrajnai oroszokkal szembeni megtorlásokról, fosztogatásokról, ami válaszlépésre ingerel. Az egyik szereplő megfogalmazza, hogy Európa eddig bajt, elnyomást, fasizmust hozott Ukrajnának.
A tavaly kirobbantott háború azonban szinte megoldhatatlan feladat elé állította az orosz propagandát. Igazolnia kéne az agresszió jogosságát.
Talán a villámháború sikere esetén, működhetett volna a grúziai recept, de az ukrán ellenállás, az európai és amerikai támogatás, a tűzszünet reménytelensége keresztülhúzott minden legitimációs elképzelést. Oroszország fasiszta államnak próbálta beállítani Ukrajnát, ám „felszabadító” hadműveletét sehol nem üdvözölték. A szakadár köztársaságok lakossága sem ragadott tömegesen fegyvert. Az pedig még kevésbé hitelesíthető, hogy a Nyugat meg akarja semmisíteni Oroszországot.
A háború igazolására azért elkészült az orosz kulturális és a védelmi minisztérium támogatásával egy propaganda-játékfilm, A tanú (2023, r: David Dadunasvili). Törvényszerű kudarca tökéletesen rávilágít, hogy az orosz álláspont védhetetlenül hamis. Az alkotók még mindig az apokaliptikus Ukrajna képet próbálják sulykolni. Könnyedén átsiklanak a háború kezdete felett, mintha mindegy lenne, ki kezdte, a háborút vívó Ukrajna pedig a földi pokol, bizonyára korábban is ilyen volt. Ezt kell felismernie Daniel Cohen belga hegedűművésznek, aki egy jó pénzt ígérő kijevi fellépés után ébred bele a háborúba. Az oroszok indították, de hát mit tapasztal? Az utcákon mindenkinek fegyvert osztogatnak, este már egy banda fogságába kerül, menedzserét megerőszakolják és megölik. A rendőrség őt ugyan megmenti, felszállítják egy lvivi vonatra, de azt egy másik fegyveres csoport keríti hatalmába. Cohent letartóztatja az Azov zászlóalj. Táborhelyük valóságos panoptikum, középkori jellegű kínzókamrákkal. Cohennek hegedülnie kell az életéért, na nem klasszikus műveket, hanem vidám dallamokat, megismertetik hazafias ukrán dalokkal. Közben az egység ördögien kegyetlen parancsnoka kifejti neki nézeteit: Most nem a holokausztra kell tósztot mondani, hanem egységes nemzetként kell az oroszok elé állni, aminek alapja a vér tisztasága. Aki nem harcol, életképtelen, a lelkiismeretet a zsidók találták ki. A vén Európa utolsó védelmezői vagyunk! Feltűnik egy kisfiú az édesanyjával, Misának nevezi magát. – Moszkal vagy?! – csattan fel a parancsnok. – Miért nem beszél a gyerek ukránul? Ukrajnában mindenkinek ukránul kell beszélnie! A neved pedig mától Mikola! A gyerek anyját (aki angol tanárnő) Cohennek ajándékozzák, de ő persze nem él a lehetőséggel. A nő a Donbaszból érkezett, kisfia minden becsapódó lövedék, rakéta hangját ismeri. Este át kell menniük Filip atyához megkínzott halottakat temetni. Majd reggel kiterelik a kis helység lakosait a pályaudvarra. Evakuálni kell őket, mert jönnek az oroszok, és mindenkit megölnek. Ám az azovisták váratlanul eltávoznak. És néhány perc múlva rakéták robbannak a pályaudvaron. Ukrán rakéták. Cohent orosz katonák mentik meg, a moszkvai követségről utazhat haza. Érkezésekor, a repülőtéren aktivisták pénzt kérnek tőle Ukrajna támogatására. Nem ad. Ő tudja az igazságot. És hiába mond neki köszönetet az Európai Unió képviselője, este egy politikai háttérműsorban elmondja majd, amit tapasztalt. Tiszta lelkiismerettel. Jöhet hát a záró felirat: „A kramatorszki pályaudvarra mért rakétacsapást, a mariupoli szülőotthon és színház felrobbnatását, a bucsai tömeggyilkosságokat, Donyeck, Makejevka és más települések lövetését, ezeket a békés lakosság elleni véres bűntetteket a kijevi rezsim követte el, hogy Oroszországot vádolhassa és befeketíthesse a világ közvéleménye előtt.”
Álhírtengerben
A tanút augusztusban mutatták be, és az eddigi nézettségi adatok nem sikerről árulkodnak. Sokan úgy látják, az oroszok egyre kevésbé akarnak szembesülni a témával. A film meglepő igénytelensége, vulgáris dekorativizmusa se segíthet abban, hogy komolyan befolyásolja az emberek képét a háborúról. Az orosz állami propaganda alappilléreit koptatja tovább. Ám lehet, hogy azok már elérték kellő hatásukat. Mert bármilyen átlátszónak, mesterkéltnek, hiteltelennek tűnik is külső szemmel ez az agymosoda, bármilyen valószínű, hogy a műveltebb nagyvárosi rétegek elutasítják, az ország lakosságának többsége, amelynek számára Oroszország az egyetlen létező valóság, amelynek rendje a Világ rendje, könnyen igazodni tud állításaihoz. Főleg a melléjük gyártott álhírek tengerében.