„A túlélők vicsorgó agitprop színházat csinálnak” – Interjú Spiró Györggyel

A felmérés eredménye annyiban talán meglepő, hogy a megkérdezettek választásainál a kultúrharc egyáltalán nem domináns tényező. Mit gondol erről? 

A vidéki kőszínházak esetében a néző azt kapja, amit kínálnak, választása nincs. Amilyen az önkormányzat, olyan a műsorpolitika, sok helyütt közvetlenül bele is szólnak, mit játsszanak és ki játssza. Négy éve a színházak és a budapesti önkormányzat megkérdezése nélkül döntöttek az állami és az önkormányzati finanszírozás egymáshoz való viszonyáról. Négy színház került a fővároshoz pénzügyi tehernek, ezek számítanak ellenzékinek, akár kérték e megtiszteltetést, akár nem. A közönségnek ebbe semmilyen beleszólása nem volt. A sztárok évek óta nem a színházi teljesítményük révén válnak sztárrá, hanem a tévésorozatok szereplőiként. Őket a színház kénytelen kiadni forgatásra, mert a színházi fizetés nyomorúságos. Ez a rendszer a társulati rendszert szétverte, de nincs helyette más. Hódít a monodráma: olcsó és drámaellenes. Sztárokra megy be a néző, és olykor számít az illető sporadikus ellenzéki magántevékenysége. Az alternatív színházak állami finanszírozását radikálisan csökkentették. A tájolás lehetőségét elvették. Irdatlan magas lett az energiaszámla. A túlélők kevesen vicsorgó agitprop színházat csinálnak, csak a láncaikat veszíthetik. Az eladott jegyek száma négy év alatt a kétharmadára esett vissza, az ár pedig nőtt. Az állam „támogatást” ad, vagyis közvetíti az adóbevétel bizonyos részét, és önkormányzati vagy minisztériumi szinten cenzúráz.

A válaszadók többsége vígjátékra vágyik, mit szól ehhez egy kortárs drámaíró? 

Már az ókorban is így volt. A több napos görög színházi ünnepeken a nézők napidíjat kaptak, ha méltóztattak elfáradni a színházba, három tragédia mellé azonban így is be kellett illeszteni egy szatírjátékot, mert az volt igazán népszerű. Shakespeare több vígjátékot írt, mint tragédiát, csak éppen utólag a szerkesztők sokat „színműnek” soroltak be, ami fából vaskarika, mert színmű kétféle van: komédia és tragédia. Molière is főleg vígjátékban gondolkozott, közvetlen kapcsolatban lévén a közönséggel. A tragédia udvari forma. Jobban szeretjük a butákat kinevetni, mint zokogni, amikor mi sem látunk a szimpatikus mesehősök számára kiutat. Kellemetlen a tehetetlenségünkkel szembesülni, ahhoz felnőtt öntudat kellene, aminek az emberiség a ritka szerencsés korszakok kivételével híjával van. Gyermeteg voltunkban jobban szeretjük a viccet és a giccset, ha pedig zenés-táncos, akkor különösen. A jó színház a giccshez hozzáteszi azt a csavart, amitől emberivé válik.

A többség az adójából is áldozna a színházra, illetve többféle módon támogatná a színházakat. Ezt tekinthetjük reménytelinek? 

Jelenleg azok adójából is utalnak „színháznak” nevezett, pocsék intézményeknek, akik soha nem voltak színházban, és nem is fognak elmenni. Ez igazságtalan. A színháznak meg kellene élnie a piacon. A külön adakozás szép dolog, de rendszerszerűen magasabb fizetés és új színházi forma volna jó. Nem normális, hogy a járulékos elemek viszik el a pénz nagy részét, és a művészi munkára alig jut. Shakespeare színészei meggazdagodtak a bevételből. Még nem költöttek a világításra, a díszletre és a fűtésre, a deszkaépületet pedig, ha leégett, néhány hét alatt újra fel lehetett húzni. A teljesen állami görög és az angol, kizárólagosan privátszínház között hánykolódik a színház szerte a világon. A magyar színházzal csak azért van probléma, mert a hatvanas-kilencvenes évek között titokzatos okokból lett néhány remek társulat, és rossz látni a hanyatlást. De ahogy szoktuk, most is bele fogunk simulni a térség ócskaságába, érdemes erről Móricz Zsigmond feljegyzéseit olvasgatni.