Problémáim mindig praktikus problémák, sosem morálisak – írja a haditudósításról főhőse a könyv legelején. Valóban nincsenek morális dilemmák, vagy csak muszáj őket zárolni? Utólag sem törnek elő? És kezdetektől így van, vagy tanulási folyamat volt?
Abban a világban, ahol én élek, a moralizálásra nem nagyon van idő. A világ hideg, számító és igazságtalan hely, amiben az ököljog uralkodik – ezt tudomásul kell venni, mint azt is, hogy a háborús tudósításban valószínűleg mindig a legrosszabbat fogjuk látni az emberből. Nekem bántja a fülemet azoknak a moralizálása, akiknek nincs érdemi tapasztalata, milyen hideg ez a világ valójában, nehezen viselem a mesterségesen kreált dilemmákat, a nyafogást fűtött szobákból, krémkávék felett. Az én munkámban a moralizálás felfüggesztését azonnal megtanulod, és elfogadod a kísérteteket, akik jönnek utánad minden egyes háború után. Utólag, igen, talán az utólag a legnehezebb. Azt megérteni, hogy sosem térhet vissza az ember a normális élethez, mindig kívülálló lesz ezzel a tudással. Van, aki emiatt halálra issza magát vagy szétlövi a fejét, én írok. Tele vagyok morális dilemmákkal, ezért vagyok szépíró. Mindenki másképp gyászol.
Az ukránok oldalán volt a fronton, tűzvonalban. Mi kell, hogy tudósítóként, íróként a másik oldalon is meglássa az embert, az emberi sorsokat, az ukrán hősökben is az előtörő brutalitást?
Az én központi témáim, amik íróként a leginkább érdekelnek, az agresszió, a toxikus maszkulinitás és az ebből következő rossz válaszok és kudarcos életek. A brutalitás szerves része az emberi természetnek, amit igyekszünk szabályozni, kontrollálni. Amikor a brutalitásról beszélünk, amikor kimondjuk ezt a szót, olyan, mintha hímnemű lenne, a férfiak privilégiumának tartjuk, pedig egyáltalán nem az. Nemtől, nációtól, szexualitástól függetlenül mindenki képes a brutalitásra, és ez leginkább akkor jelenik meg, amikor a külső kontrollok ereje csökken. Egy háborúban nincs törvény, nincsenek nagyon következmények, ideális terepe annak, hogy mindenkiből előtörjön a brutalitás, amit a sérelmeikkel legitimálnak. Mi Európában nem szeretünk az ember sötét természetéről beszélni, sőt szeretjük a világot leegyszerűsíteni jóra és rosszra. Csak az gondolhatja, hogy a háborúban szereplő egyik fél földre szállt angyal, aki még nem látott testközelből háborút. Mondom ezt úgy, hogy meggyőződésesen hiszem, hogy az ukránok egy jogos honvédő háborút vívnak egy birodalmi hódítást folytató ellenséggel szemben.
Egyik hőse meglepődik, mennyire könnyű ölni. Úgy tűnik, traumát sem ez okoz igazán, hanem a társak sokszor szörnyű módon való elvesztése és a halálközelség. Tényleg ennyire természetes dolog lenne az ölés?
Nincs egyszerűbb dolog, mint az ölés. A tüzérség nem látja, hogy kit ölt meg éppen, egy puskával a kezedben sem látod ötven méterről, hogy agyonlőttél valakit. A modern technika csak még egyszerűbbé tette a gyilkosságot, elvette a személyességét azzal, hogy nagyon ritkán van szemben egymással test és test. Ölni jelenleg azt jelenti: gombokat nyomogatni, szerintem nagyon sokan csak utólag fogják fel, hogy éppen megöltek valakit. A távolság személytelenné teszi a gyilkosságot. Biztosra veszem, hogy azok az aknavetősök, akik Hölvényi Kristófot, Emile Ghessemet és engem tűz alá vettek Irpinyben 2022 februárjában, gond nélkül megreggeliztek volna, ha ottmaradunk, és eszükbe sem jutottunk volna többé.
Mit tapasztalt, a pokol tornácán, halál és ölések közepette hogyan alakul az Istennel való viszony? Inkább erősebb lesz a hit, vagy az is „eltörik”, mint az emberek?
Abban a pillanatban, amikor rájössz arra, hogy hiába a tapasztalatod, a tudásod, a jó minőségű felszerelésed, nem rajtad múlik, hogy megéled-e a holnapot, akkor eltörik benned valami. Egy ősi ösztön lehet ez, már az ősember is alkudozott a sorssal, varázsolt, és azt hiszem, semmiben sem különbözünk tőle. Amikor az ember mellett csapkodnak be az aknagránátok, önkéntelenül is szeretne tenni valamit, hogy az esélyeit emelje. Ha valaki hívő, egészen biztosan beszélgetni kezd Istennel, ha nem, akkor is rituálékat vezet be. Ép ésszel tényleg felfoghatatlan, hogy bizonyos helyzetekben nincs hatásod az eseményekre. Azt gondolom, az emberi agy ezt kompenzálja a babonával. Mondok egy példát: Zaporizzsja mellett a frontra menet az egyik katona elfelejtette elhozni a sisakját. Nem fordultunk vissza, mert azzal magunkra hívtuk volna a balszerencsét, legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat. Néhány óra múlva, miután megfotóztuk az atomreaktort, és visszaértünk a helyőrségbe, szóltak, hogy az oroszok szétlőtték az utat, amin visszamentünk volna.
E kötet történetei a veszteségek okozta traumákról szólnak. Haditudósítóként hogyan viselte, hogy – ahogy több novellában említette – a hősiesség mítosza nevében épp a veszteségekről nem írhatott?
Azt hiszem egyszer fordult elő velem, hogy megrendültem Ukrajnában. Dnyipróban voltunk, egy kocsmában, ahol egy régi ismerősöm, Dnyima, aki az önkéntes mentősökkel dolgozott, egyszerűen kifakadt, mennyi ember hal meg. Nagyon emberi megnyilvánulás volt, arról beszélt, hogy napi háromszáz embert tesznek a zsákokba, és egész vonatszerelvények indulnak minden héten Nyugat-Ukrajna felé, tele sebesültekkel és halottakkal. Mivel a hivatalos ukrán források nem közölték a veszteségeket, hogy szinten tartsák a morált, ezek a számok úgy vágtak belém, mint a kés. Ekkor értettem meg, hogy itt egy nemzedék nyomorodik vagy hal meg éppen. Egy teljes generáció.
Nemcsak a háborút megjárt ember ég ki és esik apátiába, válik fásulttá, hanem a hírfogyasztó is, annyi borzalom dől rá nap mint nap a különböző hírportálokról. Mit gondol, fel lehet-e rázni ilyen emberközeli történetekkel?
–Nem tisztem eldönteni, kire milyen hatással vannak az írásaim. Szépíróként az a célom, hogy egyetemes dolgokról írjak igazat, és ne süllyedjek el az aktuálpolitikában. Nekem nem célom kiszolgálni politikai igényeket az írással, Istennek felelek csak, ha tetszik. Tehát azt gondolom, hogy az írásaim mércéje nem az, hogy most fel tudok-e rázni valakit a fásultságából, hanem hogy száz év múlva megmozdít-e bármit a lelkek iszapjában. Én erre játszom, ezt remélem, nem kevesebbet, nem mást.
„Aki sokat táncol az ördöggel, az hasonlítani kezd hozzá. – Közhely. – Attól még igaz” – írja. Nem riasztja ez? Illetve, ha egy egész nemzedék táncol az ördöggel, annak háború után milyen következményei várhatók?
Európa sosem lesz többé az a hely, amit ismertünk. Ez tény, és semmi köze sincs a háború kimeneteléhez. Generációk nyomorodnak meg, akik sosem fogják megtalálni a helyüket az életben, mert a civil életet elvették tőlük. Nincs visszatérés a háborúból, valahogyan mindenki meghal. Az ukránok azzal a borzalmas tudással fognak élni, hogy minden lehetséges, hogy semmi sem biztos, csak annyi, hogy az ember is hús. Nemrég jöttem vissza Horvátországból, ahol a háború óta már több nemzedék is felnőtt, mégis mindenki hordozza a traumát, mindenki ahhoz képest határozza meg magát. Rengeteg diszfunkcionális élet lesz körülöttünk.
Mindezek ellenére a humor szinte mindegyik fejezetben jelen van – akár irónia, önirónia, akár szóvicc, akár ugratás formájában. A tragédiák, szörnyűségek és az ezek hozta depresszió, apátia árnyékában miként lehet az életben tartó humort életben tartani?
Nem láttam több ugratást sehol, mint a háborúban. Felnőtt emberek birkóztak előttem a porban, ugyanazok, akik később gondolkodás nélkül adták volna az életüket a másikért. Mindenből viccet kell csinálni, hogy feloldják a halált.
Minden fejezet előtt szerepel egy dalcím, Nick Cave-től a Radioheadig, Marilyn Mansonig. Miért volt fontos, hogy zenével vezesse fel történeteit?
Szórakoztatónak gondoltam. Szeretem ezeket a zenéket, ráadásul az egyik szövegem címét konkrétan a Radioheadtől vettem (True Love Waits). Ha megnézi, a dalok szövegeire reflektálnak az írások, nekem legalábbis ez volt a szempontom, amikor beleírtam őket a könyvbe. Éjjel-nappal zenéket hallgatok, kivéve, amikor írok, mert akkor muszáj hallanom a mondataim disszonanciáját, ellenben rengeteg zene inspirál.
Kint a fronton rengeteg emberrel beszélt, sok információja, rálátása van, hogy látja most az erőviszonyokat? És mekkora realitása van, hogy közeledik már a béke?
Őszintén szólva nem tudom. A békét nem látom, csak hogy még több vér jön, még több áldozat.
Egy idő óta ön is elindította Patreon-oldalát. Milyen tapasztalatot adott? Egyáltalán van még bázis, aki tud és képes kultúrát pluszban támogatni?
Vannak olvasóim, akik engem akarnak olvasni, és ezért hajlandók fizetni. Ezt óriási dolognak tartom, és annak a rendszernek a végét, ami meghatározta a kortárs irodalmat. Kiderült például, hogy nem érvényes az a gyakorlat, hogy érezzem magam megtisztelve, ha publikálhatok valahol ingyen. Nem, van direkt csatornám az olvasóim felé, ahol csak mi vagyunk. Kegyelmesék kora végérvényesen véget ért, mert nem kontrollálja többé senki sem az összes kommunikációs csatornát.