Mintha a kérdezés, a kérdések megfogalmazása túl egyszerű, a válaszadás viszont annál bonyolultabb feladat lenne. Már a gyerekeket is arra próbáljuk nevelni, hogy kérdezzenek bátran, éljék ki kíváncsiságukat. Míg a gyermek ösztönösen, önmagától kérdez, mert így tudja megismeri a világot, a felnőttek többnyire tudatosan tesznek fel kérdéseket. A kérdések a mindennapi életben is jelentőséggel bírnak, a tudományban, a politikában és a közgondolkodásban pedig kifejezetten fontos szerepet töltenek be. A valóság faggatására a közfelfogás szerint sokan képesek, viszont jól, pontosan és célirányosan kérdezni már kevesebben tudnak. A helyes kérdések megfogalmazása során nem spórolhatjuk meg a szakszerű felkészülést, a koncentrálást, a szellemi erőkifejtés fáradalmát. Bármely problémát kérdésekkel jól megragadni – ez különleges gondolkodási képességet igényel, amely sok gyakorlással fejleszthető.
Miért játszik fontos szerepet a kérdezés az élet úgyszólván minden lényegi területén? A választ a kérdések természetében, sokféle funkcionális tartományában látom. A kérdés kigondolásának és megfogalmazásának jelentőségét először nézzük filozófiai szempontból! A kérdés valójában a „szabadság ontikus faktora”, az emberi létezés belső, szubjektív alapú, előrevivő mozgása, amely a világ és önmagunk megismerésének örök vágyából fakad. A közelmúltban elhunyt francia filozófus, Jacques Derrida filozófiai mélységet kölcsönzött a problémának: szerinte szükséges és kívánatos az úgynevezett „kérdező hozzáállás” kialakítása, amely a radikális kritikai szellem forrását adja meg, s amelynek segítségével egyáltalán létezhet az ember, továbbá esélye lehet arra, hogy valamilyen szinten beleszóljon élete és szűkebb-tágabb környezete alakításába. Az összefüggést érzékletesen bontja ki az egyik esszéjében Milan Kundera. Ő azt állítja, maga a „kérdés olyan, mint a penge, amely felhasítja a festett díszlet vásznát, hogy megnézhessük, mi rejtekezik mögötte”. Vagyis
a pontosan feltett kérdés mindig túlmutat önmagán.
A filozófiai kitekintés nyomán és után érdemes egy pillanatra a művészethez fordulnunk. Régóta tudjuk, adott filozófiai probléma megértésében sokszor segítenek bennünket írók vagy költők. Most is találhatunk két támogató hazai példát.
Babits Mihály az Esti kérdés című híres versében rákérdez a természet szépségére, lenyűgöző egymásra utaltságára: „miért a véget nem lelő idő? / vagy vedd példának a piciny fűszálat: / miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” Az ember tehát faggatja a világot, a létezés sokféle titkát, noha sokszor képtelen választ adni. Számára nem annyira a válasz a fontos, hanem maga a kérdezés, amely ha pontos, már serkenti az előre vivő gondolkodást. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Engels egy éles meglátását, amelyet Marx fő műve kapcsán tesz: „Marx a kérdést helyesen tette fel, és ezzel megválaszolta.” Nem mindenki számára nyilvánvaló, hogy a pontosan megfogalmazott kérdés már sugallja a lehetséges választ, bár ezzel a kérdező akár manipulálhatja is a válaszadót. Ugyanakkor a válasz megtalálása relatíve könnyebbé válik, amennyiben a probléma logikus, következetes és alapos továbbgondolását teszi lehetővé. Kérdezni továbbá azért nehéz, mivel igen gyakran bátorságot feltételez, és ezt nem mindenki akarja vagy tudja felvállalni.
Rátérve a másik példámra: Csoóri Sándor már-már himnikus pátosszal értekezik a kérdésfeltevés fontosságáról: „a kérdőjelet (…) én a legdemokratikusabb írásjelnek tartom. Aki kérdez, számít mások részvételére, (…) összefogásra buzdít, tanácskozásra: össze akarja kötni a múltat a jövővel. (…) Jól kérdezni, (…) hogy megelőzzük a rossz válaszokat.” Láthatjuk, újabb szempontot vet fel a Csoóri-szöveg. A kérdés értelme, funkcionális rendeltetése nemcsak a kritikai szellem mozgósítása, hanem nélkülözhetetlen része az együttes gondolkodásnak, az érvek ütköztetésének, az adott problémák megvitatásának. Annak érdekében, hogy a „több szem, többet lát” alapon elkerülhetjük a hibás válaszokat, és közelebb juthatunk a mind teljesebb igazság feltárásához, elfogadásához.
A tallózást folytatva, csak utalnék a kérdezés természetének ezernyi megnyilvánulására. Vizsgálódhatunk a filozófiai vonatkozásokon túl pszichológiai alapon. Vitathatatlan, a kérdezés mögött ott rejlik a kételkedés vagy éppen a bizalom mozzanata. De kérdéssel palástolható pl. a tudatlanság, a válaszolni nem akarás, amikor a partner egyszerűen visszakérdez. Gyakori eset, hogy a válaszadó, bár jó szándékúan, de nem a feltett kérdésre válaszol, egész más okfejtésbe, olykor „kiselőadásba” bonyolódik. Olyan hosszan válaszol, hogy elfelejti az eredeti kérdést, vagy rosszabb esetben pusztán mellébeszél. Sajnos tapasztalhatjuk azt is, hogy a válaszadó olykor nem mond igazat.
Ám joggal felvetjük: vajon a kérdések mindig igazak?
A kérdezés kommunikációs technikaként számos célt szolgálhat. A szakértők jól tudják, a kérdés irányíthatja a gondolkodást, rávezetheti a résztvevőket a tévedések felismerésére, a beszélgetőtárs vagy a vitapartner józan érveinek meghallgatására, elfogadására, vagyis a megoldások együttes kidolgozására. Ugyanakkor könnyen válik a manipuláció eszközévé. A manipuláció sokunk számára nemkívánatos jelenség, kiváltképp ha úgy értelmezzük: embereket rávesznek olyan döntésekre, választásokra és cselekvésre, amelyet nem akartak.
Bizonyos vagyok abban, kérdések felvetése nélkül élhetünk ugyan, ám valóságlátásunk beszűkülne, gondolkodásunk egysíkúvá, életünk unalmassá válna. És alighanem csak egy, a változásokra képtelen világot tudnánk érzékelni. Ha tovább visszük a gondolatsort, magasabbra emelhetjük a tétet: nem elég kérdezni, hanem aktuálisan jól kell tudni kérdezni! Gyakran fölmerül a parttalanná válás, a relatív értelmezés veszélye: ami az egyik embernek (polgárnak, pártnak, politikai csoportnak) jó, az a másiknak elfogadhatatlan, és fordítva. Minden nehézség ellenére azt gondolom, hogy a jó kérdés (kérdezés) minimális kritériuma, hogy benne és általa megvalósul a kérdező és a válaszadó együttes szabadsága. Ami lenyűgöző produktum, jóllehet, különös tehertétellel is jár a résztvevők számára. S most eljutunk a végső dilemmához: miben rejlik a pontos kérdés, a helyes kérdezés szabadsága és terhe?
A szellem szabadsága a gondolat kötetlen, végtelen szárnyalását jelenti, valójában egy kegyelmi állapot, amelyben a gondolkodás elvi korlátok nélkül működik. A gondolkozás képessége önmagában magasztos, magas rendű örök emberi vonás, de tudnunk kell, hogy azt nem önmagáért, szellemi gyönyöréért műveljük, hanem azért, hogy a világ folyására, önmagunk létezésére rákérdezzünk. Hogy haladjunk előre, hozzunk létre mind gazdagabb és differenciáltabb létviszonyokat. Az ilyen, alapjában véve történelmi súlyú és jelentőségű célnak és mozgásnak nélkülözhetetlen föltétele a mindenkori fennálló kritikai vizsgálata. A kritikai attitűd kialakítása nem holmi huszadrendű kérdés, hanem a társadalom mindenkori állapotának, szubjektív átélhetőségének legalapvetőbb meghatározója – a kérdések kérdése. Amit mindenképp föltehetünk vagy pontosabban kívánatos megragadnunk, a mindenkori politikai hozzátartozástól, ideológiától és világnézettől függetlenül, az nem más, minthogy érvényesül-e a dolgokhoz való, egyetemes kérdező hozzáállás, benne a józan, előre vivő kritika szempontja, vagy nem? Hiszem és remélem, sokan megértik és elfogadják, végső soron ez minden kérdések legfontosabbika.
Az elméleti megközelítésről a gyakorlati megvalósításra térve, hadd próbáljam röviden jellemezni társadalmi, közéleti, politikai kérdezési és válaszadási kultúránkat. Azt hiszem, a legenyhébb fogalmazással élve kimondhatom: egyáltalában nem lehetünk megelégedve.
A kritikai fogékonyság gyakorlati kialakítása számos akadályba ütközik, amelyek közül érdemes kiemelni legalább két markáns veszélyforrást. Az egyik a bulvárosodás világjelenségének uralma, a másik ezzel összefüggésben a politikaműködés nagy fokú torzulása. Nem taglalom itt e két, külön-külön is szerteágazó problémát, csupán a kérdés és kérdezés vonatkozásában szeretnék tenni néhány észrevételt: stílszerűen, pusztán kérdéseket feltéve.
A bulvárosodás sajátos ellentmondása, hogy miközben sokan fogyasztják, és élvezik negédes hatásait, sajnálatos, de nem ismerik fel szabadságkorlátozó és az önállóságtól megfosztó következményeit.
A bulvár nemzetközi térhódítása azzal magyarázható, hogy az emberek jól és könnyen rávehetők a mindennapi élet problémáinak egyszerű, gyors, készen kapott és felületes megoldásaira. Spontán, reflexszerűen hajszolják az olcsó populáris élményeket, a látványos sikereket. Mindehhez különösebb fizikai és szellemi erőkifejtés sem szükséges. A celebvilág bombasztikus hatásai elbódítják, függővé teszik a fogyasztókat, nap mint nap ömlenek a semmitmondó, sekélyes, bugyuta mondanivalók, amik csupán arra valók, hogy eltereljék és irányítsák a fogyasztók figyelmét, hogy ne kérdezzenek, ne gondolkodjanak. Még véletlenül se tegyenek fel kínos kérdéseket arról, hogy mi rejlik a látvány, a felszín mögött. A fogyasztó maradjon foglya az álomvilágnak, ne kérdezzen rá a valóság tényleges mozgására, kiváltképp a saját létezése értelmét, lehetőségét ne firtassa. A bulvárvilág, bár kielégíti a pillanatnyi örömöket, minden idegszálával azon munkálkodik, hogy ne lehessen megkérdőjelezni önnön mivoltát.
A mindenkori hatalomműködést nyilvánvalóan gyökeresen másként ítéljük meg, attól függően, hogy mi a politikai meggyőződésünk. De fogalmazzunk „semlegesen”, tárgyszerűen, ha lehet. Hosszabb távon jó-e a hatalom számára, ha az emberek tömegeiből kiveszik az alkotó szellem, a kritikai hajlam, az igény és a képesség? Jó-e, ha a hatalom csak engedelmes szavazópolgárokat lát az egyes emberben, politikai bulvárfogyasztókat, ahelyett, hogy támaszkodna minden ember gondolatára, érveire, aktivitására?
Erősödik vagy gyengül a politika, ha állampolgárai mernek, tudnak izgalmas (olykor kínos) kérdéseket feltenni?
Egyáltalában: luxus-e a kérdések felvetése és a gondolkodás a társadalom számára? Jó-e a társadalomnak, ha tartósan szolgalétbe és -tudatba süllyesztik polgárok tömegeit? Jó-e a nemzetnek, ha az elbutítás oktatás- és populáris kultúrpolitikája terjeszkedik, nem az emberfők tömeges kiművelése? Kívánatos-e mindannyiunk számára, hogy a morális tartás, a szükséges lelkiismeret és felelősségtudat hassa át magatartásunkat? Mire lesz jó, ha csak a nyers gazdasági érdek, a stratégiának nevezett ámokfutás, a mohó meggazdagodás vágya és/vagy a megmámorosodott hatalmi őrület irányítja az életet, és korlátozza már az alapvető kérdéseink felvetését?
Hova vezet, ha tömegesen elaltatott tudattal kiiktatjuk az egészséges gondolkodásra való képességet, azon belül a kérdezés szabadságát és igényét?