Pesten még le sem mossa magáról az út porát, máris beleveti magát az élet sűrűjébe. Kávéházakba, éjszakai mulatókba, szalonokba és szerkesztőségekbe jár, semmiről nem akar lemaradni, márpedig itt mindig történik valami. Június 8-án hétfőn délelőtt ő is ott áll a Parlamentnél, amikor elfogadják a VII. törvénycikket a honfoglalás ezeréves évfordulójának megörökítéséről és az új, ünnepi alkotások törvénybe iktatásáról. A kép, amely elé tárul, lenyűgöző. Grandiózus. Történelmi. Mintha örökéletűnek készült volna.
Tíz óra körül reggeli fényben fürdik az Országház. Sorra érkeznek a hintók a főbejárat elé a díszmagyarba öltözött képviselőkkel és a főrendiház tagjaival, akikre a tribünökön diplomaták és követek várnak. Együtt vonulnak be a Parlament épületébe. A téren a tömeg egyre nő, sűrű, hullámzó embersorok, sugárzó arcok mindenfelé. Tizenegy óra után néhány perccel egyszerre csak feltűnik az ezerfős bandérium zsinóros magyar ruhában, kócsagos kalapban, és sűrű patkócsattogással az Országház elé vonul, befordul az Alkotmány utcába, és ott megáll. Krúdy izgatottan figyeli, mi történik. Az Országház széles lépcsőzetén sisakos, alabárdos koronaőrök sorakoznak fel, és kétoldalt feszes sorfalat alkotnak. Már érkeznek is a bandérium kijelölt képviselői, három bársony párnán hozzák a koronaékszereket, hogy elhelyezzék őket a Parlament újonnan épült kupolatermében. Az Országház ugyan még nincs kész, építése 1885 óta folyik, és majd csak 1904-ben ér véget, de a kupolacsarnok már készen áll a Szent Korona fogadására. Egyik pillérének oldalára pedig elhelyezték azt a márványtáblát, amelybe belevésték az 1896-os VII. törvénycikket.
Május eleje óta tart a millenniumi ünnepségsorozat, amely ezen a napon éri el a csúcspontját. A fél Monarchia vonatra száll, hogy a fővárosba utazzon. Ennek a napnak ragyognia kell, mert ha egyszer a magyarok ünnepelni akarnak, rengeteg zászlóval, lóval és ágyúdörgéssel, akkor annak úgy kell lennie. Ezt az ünnepet még maga az uralkodó sem ronthatja el, aki pedig hiúsági kérdést csinál a nemzeti ügyből. Nem tetszik neki a pesti oldalon épülő Országház, amely nagyobb és impozánsabb, mint az ő budavári palotája, ezért a parlament ünnepi ülésére el sem jön. A konzervativizmus és a modernizmus néz farkasszemet egymással a Duna felett, a régi világ az újjal.
Krúdy a tömeg fölé magasodva a Parlament előtt áll, és éppen most fedezi fel a maga Budapestjét. A város az utóbbi években úgy csábítja magához az embereket, mint fény a pillangót, magába szippant tótot, szerbet, zsidót, oláhot, akik a felemelkedés reményével jönnek a világvárossá épülő Budapestre. Leküzdhetetlen a kísértés, mindenki ég a vágytól, hogy indulhasson, a város pedig jó szívvel fogadja az újonnan érkezőket. Krúdy körbenéz, és beleszédül a kipirult arcok, a szorosra befűzött női derekak, dús hajkoronák látványába, és egyre inkább úgy érzi, hogy jó helyre érkezett. Neki itt kell valakivé válnia. Pest költészetre, szerelemre, sikerre csábítja. S ahogy a tömeg mind jobban belemerül az ország és önmaga ünneplésének rapszódiájába, arra gondol, hogy a millenniumi ünnepségek ugyan novemberben véget érnek, de az aranykor eltarthat akár az örökkévalóságig. Miért is ne? Pillanatnyilag nincs semmi, ami ennek ellentmondana.
Kora délután a Duna-parton sétál, bámulja a vizet. Sokat ír majd arról, hogyan kergeti a szél a hullámokat, miközben a korzón szoknyák perdülnek, szerelmesek sóhajtoznak, a Ferenc József híd lábánál heti vásárt tartanak és szekerek zörögnek a Vásárcsarnok előtt. Az elkövetkező pár évben megteremti Budapest mítoszát, senki nem tudja több színnel megfesteni a város aranykorát, mint éppen ő. Csodálja, hogy már csak erre az egyetlen évre is mi minden épült! Az Iparművészeti Múzeum, a magyar szecesszió gyöngyszeme. A Kúria, a Vígszínház, az Országház kupolacsarnoka. A földalatti vasút, a Ferenc József híd, a Műcsarnok és modern bérházak egész sora. Sugárút bécsi mintára és gyönyörű paloták, sőt, egy egész palotanegyed. Krúdy éppen csak ismerkedik a még vidékies, lugasos Pesttel, amely azonban a viharos gyorsaságú építkezésnek köszönhetően egyre inkább egy metropoliszhoz hasonlít. Ez még a remény és az öröm kora. Friss színek, vidám hangok kavarognak a levegőben, nagy a nyüzsgés mindenütt, fényesre csiszolt cégtáblákkal új üzletek nyílnak, új színházak és kávéházak.
És ne feledjük: Pestnek tavasszal ibolyaszaga van.
Csoda, hogy rögtön beleszeret?
A következő évben, 1897 nyarán, egy meleg júliusi estén Krúdy elvetődik Budafokra, a Kutyavilla nevű csárdába, amely messze a belvárostól a Duna-parton áll egymagában. Tizenkilenc éves, valami szerelmi bánat kínozza éppen. A régimódi, romantikus csárda, ahol a város legcsípősebb halpaprikását szolgálják fel, Bródy Sándor egyik kedvenc helye. Olyannyira törzsvendég itt, hogy a tulajdonos bármikor megengedi, hogy bemenjen a konyhába, magára kössön egy kötényt, és megfőzze valamelyik kedvenc ételét. Jól megpaprikázott magyar pörköltet vagy halászlét az éppen frissen kifogott dunai halból. Bródy nemcsak enni szeret, hanem főzni is. Sok éjszakát mulat át nőkkel és barátokkal a magányosan álló csárdában, most is éppen két fiatal színésznő és Fenyő Sándor lapszerkesztő társaságában sürög-forog. Bródy harmincnégy éves, „csupa tűz, csupa láz, csupa élet”, írja róla majd Kosztolányi, aki a fiatal Bródyt nem ismerhette, csak az írásaiból. Izzó szem, sűrű fekete lobonc, olajos sötét bőr – ez tényleg nem valamiféle megszépített kép róla. A nők körberajongják, a férfiak irigylik, az írók csodálják. Nincs irodalom akkoriban nélküle. 1884-ben robbant be a pesti irodalmi életbe, amikor hóna alatt a Nyomor-novellákkal a fővárosba jött, vidékről persze, ahogy a korabeli irodalom szinte valamennyi alakja. Üres zsebbel, ám tele álmokkal és reménnyel.
Pest sajátos szellemi világa mágnesként vonzotta a Monarchia legkülönbözőbb tájairól a kivételes tehetségű fiatalok egész hadát, akikből aztán a „nagy nemzedék” lett. Bródynak már érkezése másnapján állást kínált Rákosi Jenő a tekintélyes Budapesti Hírlap főszerkesztője. A konzervatív lapot aztán hamar otthagyta, mert úgy gondolta, nem való az annak, aki fel akarja perzselni a hagyományos írói világot, az egész világot. Márpedig ennél kevesebbre nem vállalkozhatott. Azóta sokfelé ír, ontja a riportot, színikritikát, glosszát, tárcát, és megjelent vagy tíz kötete. Az igazság írója, a kiszolgáltatottak szószólója lett, tulajdonképpen az egyetlen magyar író, aki hajlandó tudomást venni az emberi szenvedésről és nyomorúságról, de a nagy művekkel még adós. Emiatt szorong is eleget, ahogyan a rémesen összekuszált magánélete is bőven ad okot szorongásra. A házasságot és az apaságot nem az olyan szenvedélyes és szeszélyes férfinak találták ki, mint ő, ezt nyíltan bevallja. Azt azonban nem szívesen ismeri el, hogy az örökké szivarozó, kártyázó, felöltőjét betyárosan félvállra vető hódító lump alakja mögött valójában egy hangyaszorgalmú újságíró bújik meg, aki jól-rosszul, de azért mégiscsak gondoskodik népes családjáról.
Krúdy most látja őt először. Nyers, férfias jelenség, de a szíve egy költőé. Sikerül-e valaha ilyen férfivé válnia? Lesz-e belőle akkora író, mint Bródy?
Néz rá valaha úgy nő, ahogy Bródyra villogtatja a szemét ez a két színésznő? Krúdy még egészen fiatal, nem tudhatja, legfeljebb ösztönösen megérezheti, milyen nagy a hasonlóság kettőjük között, mennyire egy fából lettek kifaragva. Krúdy a későbbi életét a Bródyéhoz hasonlóan fogja berendezni, pontosabban szétzilálni, ugyanolyan szokásai és allűrjei lesznek, mint neki, ugyanolyan csapnivaló férj lesz belőle is, és ő is hamar a szavak és az ízek nagymesterévé válik. Pest minden kávéházát, vendéglőjét, bordélyát és kocsmazugát ismerni fogja, iszik, szivarozik és kártyázik, és senki fel nem foghatja, hogy képes ilyen önpusztító életmód mellett annyi tömérdek gyönyörű könyvet megírni. Szóval ezer szállal kötődnek majd egymáshoz. Krúdy, mint az akkori fiatal írónemzedék minden tagja Bródyt tartja legtöbbre a korabeli írók között, és mestereként tiszteli. Fel sem rémlik benne a gondolat, hogy valaha túlszárnyalhatja. Csodálata és tisztelete Bródy iránt töretlen marad akkor is, amikor majd együtt laknak a margitszigeti Kisszállóban, Sándor bácsi már túl van férfiúi sikerei csúcsán, szegény és magányos, ráadásul az irodalomból is kikopott. De ne szaladjunk ennyire előre.
Bródy most éppen egy lángoló oldalpillantást lövell a lányok felé, és szélesen elmosolyodik, hogy csak úgy ragyognak a fogai. Ez a lángoló tekintet a specialitása. Ennek nem lehet ellenállni, nőknél többet érhet el vele, mint egy jól megírt novellájával. De a lányok miért is akarnának ellenállni, amikor tudják, mire megy ki a játék, úgyhogy nem kell sokat unszolni őket. Hármasban összekapaszkodva már indulnak is a part felé. Bródy a Dunába gázol, viszi őket magával, hogy úszóleckét adjon, mert úgy látszik, ehhez is ért. Nedves haja a szemébe lóg, olajbarna bőre fénylik, nevetve csapkodja maga körül a vizet, és mindenféle mesterfogásokat mutat be. A lányok is nevetnek, sikongatnak, és hangosan hívják Krúdyt, aki még csak most áll fel az asztaltól. Kissé bódult fejjel indul meg a víz felé, ledobálja a ruháit, és lassan belemártózik a hullámokba. A Dunában aztán összebarátkoznak Bródyval egy életre.
Állítsuk meg a pillanatot, és rögzítsük még egyszer, mi is történik. A magyar irodalom két nagysága, Bródy Sándor és Krúdy Gyula egy elhagyott budafoki csárdában megismerkedik egymással, együtt vacsorázik, majd éjféltájt alsógatyára vetkőzve két színésznővel bemegy a Duna vízébe,
és finoman szólva sógorságba kerül egymással. 1897-et írunk. Nyár van. A Duna fölött ragyognak a csillagok. Az éjszaka lovagjai tudják, mi az élet. S hogy miért éppen Budapesten kell élni.
