Hamarabb hűl ki a kávé a teraszon, előbb rándul össze dideregve a vaj a pirítóson, mint korábban. A kertből szedett, cikkekre vágott, enyhén sózott paradicsom héján is ott még a reggeli harmat, a rászórt bazsalikomleveleket itt-ott barnára rágta az ősz.
Vajon meddig lehet még élvezni a kinti világot? Nézni, ahogy minden reggel, ha alig észrevehetően is, de más-más arcát mutatja a természet. Mennyi minden történik itt kint, amiről, ha mindig odabent ülnénk, sose tudnánk meg semmit. Lám, itt a kiskakas, amelyik áprilisban a mi kis okos gépünkben kelt ki, infralámpa alatt melegedett, a nappalinkban, egy régi mózeskosár alján elegyengetett szalmán tette meg első botladozó lépéseit, most meg peckesen járkál fel-alá, né’, még a tőle háromszor akkora libát is milyen elánnal kergeti! Félig-meddig innen a teraszról követtük nyomon, miként vált pelyhesen tollas kis jószágból harcias huszárrá, itt nyomtunk el egy mosolyt a szánk szegletében, mikor először hallottuk furcsa próbálkozását, amely végül a mostani, dallamos kukorékolásig vezetett. Néha gondolkodom azon, milyen a repedt fazék hangja – mondták nekem is, ha olykor énekelni kezdtem –, de most, ha az ő kezdeti skálázásaira visszagondolok, sejteni vélem a párhuzamot.
Tompán koppannak a földön a diók, hangjukat néha megtöri a harkály sokkal gyorsabb dobverése, ahogy a terebélyes fa bomló kérgei közül próbálja kihúzni a kukacokat. Láttam ezt a fát az első tavaszi teraszos napsugár bágyadt fényében, amikor rügyei épp csak észrevétették magukat a gallyak egy-egy szegletében, láttam nyár közepén, amikor galambok, mátyásmadarak kergetőztek az ágai között, és látom most, amint elveszíti koronája minden ékét, lassan, koppanóan, készülve a közelgő télre. Előtte, a kerítésen innen málnabokrok, előző délután még csipegettem róluk a zamatos bogyókat, vigyázva, nehogy a rajtuk himbálózó poloskák is a számban landoljanak. Átéltem egyszer ilyen élményt, meg is csípett a beste, két napig úgy tűnt, mintha fogászati injekció zsibbasztotta volna érzéketlenre a belső pittyemet. A bokrok tetején lévő bogyók már összeszáradtak, így liofilizálunk mi itt, a parasztudvarokban.
Lám, elmentek a fecskék is már. Vad táncot lejtettek elébb, megtöltötték a ház előtti villanydrótokat. Ráérősen koptak ki a tető alatti fészekből, amit közösen építettünk: az agyagalapot magam formáztam jó pár éve egy fecskementő kézműves-foglalkozáson, ők meg sárból, szalmából tapasztottak rá természetes védőkarimát, amikor először kiválasztották leendő lakhelyükül. Ebben az évben talán három család is követte benne egymást, eldönteni nem tudtuk, hogy az újak a saját utódaik lehettek, vagy talán másokkal is osztoztak a kis odún, ami kiszolgálta a maga küldetését az idén is. Most megint várunk tavaszig, hogy meghalljuk az első, harsány csicsergést, amivel visszatérő ismerőseink jelzik: itt vannak újra, megy tovább az élet, mindannyian túléltük a hosszú, mord telet.