Az üvegcipőt csaknem száz évvel ezelőtt mutatta be a Vígszínház, legutóbb pedig a múlt héten. Mohácsi István és Mohácsi János jegyzi az átiratot, melyet Marosvásárhelyen hét évvel ezelőtt már műsorra tűztek. Az alkotók azonban a mostani premierre tovább módosítottak a szövegen, állítólag az előadás időtartama is csökkent, igaz a mostani változat sem mondható rövidnek. Mohácsi András díszlettervező festményszerű terei megidézik a száz évvel ezelőtti Józsefvárost, a kort miközben a képzőművészet felé terelik a nézőt. Remete Kriszta jelmeztervező úgy öltöztette fel a szereplőket, hogy a ruhák kifejezzék az adott figura jellemvonásait is. Adél (Kovács Patrícia) több jelmeze is telitalálat. Ha már Mohácsi-előadás, akkor nem hiányozhat az élő zene, Kovács Márton vezetésével a Szakértők zenekar szolgáltatja a muzsikát a második és harmadik részben.
A Mohácsi testvérek átiratával ellentmondásosak az érzéseim. Egyrészt persze maivá, frissebbé teszik az egyébként most is remekül működő Molnár-dialógusokat. Másrészt mintha olykor „túltolnák” a karikírozást, rögtön az első felvonásban elhangzik például, hogy „Maradjunk már emberek, akkor is, ha nők vagyunk”. A „Maradjunk már emberek” fordulat többször is szerepel, mint ahogy a szerző által beleírt Nemzeti Színházra utaló nem éppen pozitív mondat is.
A Mohácsi testvérek dramaturgiája most is, mint máskor, a fokozásra, a féktelenségre épít, ami persze jót tesz a darabnak, de egy-egy mondat, geg, beszólás egyszerűen leválik a szerző színpadi nyelvéről, amit sok tekintetben megtartanak. Nem érthető például, hogy miért „cigányoznak” annyit a második, lakodalmi felvonásban. Persze valószínűleg azért, mert az ittas ember elkezd gyűlölködni.
Csakhogy ez az előadás egyszerre szeretné megmutatni Molnár lírai tündérmeséjét és a korabeli, illetve ma is nagyon ismerős túlkapásokat, álságos képmutatásokat, egyes szereplők korrupt gátlástalanságát.
Az Őrmester (Horváth Szabolcs) például végig mulat és eszik a lakodalmon, hogy aztán a harmadik részben egy hivatali környezetben lekezelően, durván bánjon azokkal, akiket még előző este részegségében a keblére ölelt.
Az első felvonás olyan, mint egy kamaradráma, a másodikban, a lakodalom viszont épp az ellenkezője. Nagyszabású csoportjelenetek érkeznek tánccal és zenével, a harmadik felvonás a kihallgatással viszont túlnyújtott és statikus, még akkor is, ha elcsattan például egy teljesen értelmezhetetlen pofon is benne.
Irmaként Waskovics Andrea gyermekien szerethető, ugyanakkor van benne valami célratörően robusztus. Színészi csúcspontja a lakodalmi jelenet, amikor részegen, gátlásait teljesen elvesztve okoz óriási botrányt és odakiáltja a násznépnek a kegyetlen igazságot. Mesehős és bátor forradalmár egyszerre.
Siposként Stohl András sokáig hallgat, igyekszik megfelelni, talpon maradni, aztán viszont bezárul a kör, vesztesként kell kilépnie saját esküvői mulatságáról. Megcsalták, elárulták, új életet kell kezdenie. Észre kell végre vennie azt a cselédet is, akinek feltétel nélkül az „ideálpilótája”.
Kovács Patrícia Adélként óriási elánnal ide-oda táncol, sodródik. Ő sem tudja, hogy mit akar. Amikor rendezetlen esküvői ruhában kilép a spejzből, na akkor zökken ki az idő. Próbálja menteni amit lehet, de ez a helyzet már nem menthető.
Medveczky Balázs Császár Pálja inkább egy szélhámos udvarló karikatúrája, mint egy valódi csábító. Nem lehet őt komolyan venni, még akkor sem ha a megjelenése tényleg megnyerő. A többiek, nagyon hosszú a színlap, különböző karakterszerepekben olykor valódi csapatot alkotnak. Érdemes azért kiemelni az Adél édesanyját, Etelkát vendégként játszó Vlahovics Editet, akinek szerepét emberi és humoros momentumokkal bővítették ki. De a színésznő akkor is kitűnő, amikor például hívatlanul szemtanúja lesz friss veje szerelmi kalandjának. Néma, cinkos gesztusa komoly életismeretről tanúskodik. Radnay Csilla, Majsai-Nyilas Tünde, Telekes Péter és Horváth Szabolcs is élvezik ezt a játékstílust, amelyet Mohácsi János rendezése megkíván.
A darab végén, a beteljesült szerelem kissé zárójelbe kerül. Irma és Sipos egy szál bőrönddel vág neki az új életnek. Magukat és egymást is győzködik kissé, hogy ekkora korkülönbséggel és mindenféle háttér nélkül vajon, mire is mennek. Közben meg hull rájuk a vörös eső, vagy ahogy az előadásbeli utalás szól, a piros hó. Megtörténik a csoda, elérkezett az, ami lehetetlennek látszott. A kérdés csak az, hogy a hit a mesebeli fordulatban, ezek után megmaradhat-e.
Infó: Molnár Ferenc Az üvegcipő. Vígszínház, a Mohácsi testvérek átiratában. Rendező: Mohácsi János
