Kísérlet

Mostanában már arról szoktunk beszélni – ahelyett, hogy „hány Nobel-díjasunk van” –, hogy „hány Nobel-díjast adtunk a világnak”. Nagy lépés ez az igazság felé: annak kimondása, ha virágnyelven is, hogy a legtöbb tudományterületen nincsenek meg a feltételei annak, hogy egy még oly kiváló magyar tudós idehaza Nobel-díjra érdemes eredményt produkálhasson. A tudomány eszközigényes sport: a matematikát leszámítva nincs olyan szegmense, ahol egy üres lap, egy ceruza, egy hegyező és egy radír is elég a világ meghódításához – persze a világszínvonalú (magyar) agy mellett. Ha a határainkon belüli kapacitást nézzük, a matek mellett talán-talán az agykutatás lehetne még sanszos, de ahogy telik az idő, és drágul az új tudás megszerzése, az is egyre kevésbé. Ami pedig a tágabb kört illeti, Karikó mellett a Svájcban a látás visszaadásán dolgozó Roska Botondot szokás még Nobel-várományosként emlegetni, vagyis ehhez a számossághoz érdemes mérni, hogy mekkora siker is Karikó Katalin mostani eredménye: hatalmas, világraszóló, nehezen túlbecsülhető.

Azzal együtt is, hogy benne van sok minden, amit az ezredforduló Magyarországáról tudni érdemes. Például a 80-as évek pangása (ismerős?), ahol a fiatal kutató kényszerbeszervezésére volt energia, a tehetség felismerésére és kicsíráztatására már kevésbé; meg az értelmes munkalehetőségek híján elhagyott haza, amely tudni sem akar elszármazott leányáról mindaddig, amíg nem sütkérezhet a kint szerzett dicsősége fényében. Ebben a koordinátarendszerben Szent-Györgyi Albert és Kertész Imre a kivétel, Karikó Katalin pedig a szabály. És mielőtt félreérthető lenne: nem az a baj, hogy a legkiválóbb elméink közül sokan külföldre mennek (mint ahogyan az sem probléma, hogy Szoboszlai nem Felcsúton, hanem Liverpoolban építi tovább a karrierjét). Hanem az, hogy miközben már jól kitaláltuk, hogyan kell magyar Nobel-díjasokat adni a világnak, nem igazán akarjuk megérteni, hogyan adhatnánk néhányat Magyarországnak is. Hogy örülhessünk egyszer felhőtlenül, azaz veszteségtudat, önsajnálat, konteók, kirekesztés, és a legutóbbi, évtizedek óta az első Nobel-örömünket megkeserítő penetráns zsidózás nélkül, egyszerűen csak annak, hogy lám, ez (is) a magyar.

Kormányunk mindenesetre jókora feladvány előtt áll: úgy kell most politikai haszonra váltani Karikó Katalin diadalát, hogy közben elegánsan, szinte észrevétlenül zárójelbe kerüljenek az előzmények Szputnyikkal, Sinopharmmal, a rendre az mRNS-oltás ellen beszélő Káslerrel, meg a doktor Gődényen és más kalandorokon keresztül a jobboldali nyájba csábítani próbált oltás- és racionalitás-ellenes szavazóblokkal. A kettős beszéd ezen a ponton nem folytatható: vagy a Nobel-díj is a világ-összeesküvés része – és akkor nincs minek örülni –, vagy a magyarok történelmi sikere, ahogyan a miniszterelnök szokta mondani hasonló esetekben – de akkor a valóság akár be is nyújthatja a számlát a közelmúlt tévedéseiért.

Itt az idő: a nap, amikor visszamenőleg is mindenki Pfizert és/vagy Modernát kapott, íme elérkezett.