„Jó emberek léteznek, hogyan lehetségesek?” – fogalmazza meg Heller Ágnes személyiségetikájának alapkérdését. Tompa Andrea új regénye pedig a maga eszközeivel erre is megadja a lehetséges válaszok egyikét. A mű nyitánya szerint Kolozsváron vagyunk, a vészkorszak tombolásának tetőpontján. A zsidó orvosnő, mielőtt gettóba kényszerítették volna, megkéri székely cselédjét, Erzsit, hogy amíg vissza nem tud jönni, vigyázzon néhány hónapos kislányára. A lelkiismeretes szolgáló és a férje, az ezermester Feri az első perctől kezdve tisztában vannak a kockázatokkal: a gyerek rejtegetése bármikor halálos veszedelembe sodorhatja mindannyiukat. Ezzel együtt habozás nélkül magukhoz veszik a kisbabát. Az életük innen kezdve folytonos rettegésben telik, a lelepleződés veszélye óvintézkedések – és persze, áldozatok – sorára készteti őket. De soha, egyetlen röpke pillanatra sem fordul meg a fejükben, hogy talán elhamarkodottan döntöttek. Erzsi és Feri – jó emberek.
Idővel egyre erősebben kötődnek a gyerekhez, eredendően erkölcsi vállalásuk mind mélyebb szeretettel társul. Miközben tehát folyvást azt kellett kívánniuk, hogy a kislány – Matild – szülei épségben térjenek majd vissza, kétségtelen lett számukra: e szerencsés esetben érzelmileg vesztesek maradnak. De az ebből fakadó kísértéseket is legyőzik, a háború végén időről időre megpróbálják felkutatni a hozzátartozókat. Igen, Erzsi és Feri valóban jó emberek.
Matild szülei, bátyja végül sosem jönnek vissza, mindannyian nyomtalanul eltűntek a holokauszt kataklizmájában. A kislány végleg a menedéket nyújtóknál marad. Ők pedig a gyermeknevelés mindennapjaiban is erkölcsi nagyságuk újabb és újabb tanújelét adják. A kamaszodó Tilda hangulatváltásai, olykor kíméletlennek tűnő reakciói ugyanis igencsak próbára teszik Erzsi és Feri feltétlen odaadását. De a szeretetük mindig mulandóvá teszi sérelmeiket. A regény egyik emlékezetes jelenetében Tilda bevallja az anyjának, hogy az utóbbi hetekben ellógta a zongoraórákat: „Erzsi leveszi a szemüvegét, az asztalra mered. Tudom. Tudod? Honnan? A múlt szerdán, amikor az a nagy, hideg eső volt, felszaladtam az ernyővel, hogy meg ne ázzál.”
Az igazságkeresés vágya készteti Erzsit és Ferit arra, hogy elmenjenek a helyi háborús bűnösök egyik nyilvános tárgyalására, melyen – a regény legfelkavaróbb részeként – azoknak a Magyarországról vitt állítólagos bábaasszonyoknak a bűntetteit bizonyítják, akik eldugott értékeket keresve zsidó nők (közöttük lánygyermekek) intim testnyílásaiban kutakodtak.
E rémtettek is bizonyítják, mennyire igaz Feri egyik hangsúlyosan antifasiszta barátjának lakonikus megjegyzése: a zsidók – haláltáborokba vivő – üldözését „itt mindenki szépen nagy egyetértésben együtt csinálta”. E „nagy egyetértésben” okozott maradandó traumák érzékeny ábrázolása a mű lényegi sajátossága. Értéktartományát át-meg átszövi a megújított – művészileg messzemenően hiteles – antifasiszta attitűd. Már maga a regénycím is a munkaszolgálatosként mártírhalált halt költő, Salamon Ernő egyik művéből vett idézet.
Azt, hogy zsidó származású (s amivel olvasó elejétől fogva tisztában volt), Matild a tizenhatodik születésnapján tudja meg. Ki is vagyok én? – ez az elemi kérdés eddig föl sem vetődhetett Tildában. De a szembesülés azzal, hogy kisgyerekként pusztán a származása miatt – aktív, jól szervezett állami közreműködéssel – el akarták pusztítani, magától értetődően sokkoló hatású. „Senki se zsidó” – ismételgeti első reakciójaként szinte kényszeresen, s e dacos tagadásban benne rejlik az üldöztetés elleni elementáris, zsigeri tiltakozás is. Majd sokáig kísérti az a lehangoló vélekedés, hogy eredeti családja halálával az ő valódi élete is megsemmisült, onnan kezdve pedig „semmi se igaz”, „minden másodlagos”.
Már ismeri a tényeket, amikor Erzsi valamelyik székely rokona ekként dicséri a tánctudását: „meglátszik a táncon, azt nem tudja olyan csinálni, aki tanulja. Az a vérbe van. (…) Nemcsak félig vagy te székely, de tisztára. (…) Megmondalak anyádnak, ha látom, meg én, ilyen tiszta csíki menyecskét szült.” A szarkasztikus hatású részlet híven jelzi: a „vér” mítoszának éppen ennyi a valóságtartalma.
A válaszkeresést, az öntudatosodást a későbbiekben intenzíven alakítja hősünk választott hívatása is: Tilda előadói tehetsége már az iskolában igazolódik, így nem meglepő, hogy felveszik a színművészetire. Már hallgatóként is folyamatosan és tudatosan – mintegy szakmai alapkövetelményként – szembe kell néznie szerep és személyiség, irodalom és élet, művészet és valóság dichotómiájával. A belőle fakadó elméleti és gyakorlati dilemmák az évfolyam vizsgaelőadásának (Pirandello: Hat szerep szerzőt keres) középpontjában állnak.
Az önismeret később színészként is meghatározó fontosságú marad számára, ez alkotja ugyanis alakításainak fedezetét. Az identitástudat cselekménybeli jelentőségét gazdagítja az, amikor Tildának az Oidipusz király címszerepét kell eljátszania, melyben a „ki vagyok én?” nyugtalanító fölvetése és a rá adott, fokozatosan kikerekedő felelet épp a drámai helyzet, a tragikum lényegéhez tartozik.
Nagy Matild, aki – fontos motívum ez – következetesen megőrzi nevelőszülei vezetéknevét, tudatosan szembenéz származásának kihívásaival, s amennyire egyáltalán lehet, lelkileg-érzelmileg feldolgozza emberpróbáló örökségét. A színházban általa alakított Antigoné messzire sugárzó példáját idézve: eltemeti végül a saját halottait is. Ugyanakkor elevenen tartja az emléküket. Önálló estjét Rózsa Ágnes nürnbergi lágernaplójára építi, a katartikus előadás persze, nemcsak a családja, hanem egyszersmind valamennyi áldozat mementója is. Kései gyászmunkáját közvetlen környezetének több kulcsfigurája segíti: például rendezője/szerelme, a javarészt románná lett Titi Constantinescu, valamint ismerőse, az írónő Zimra – fiatalon mindketten megjárták a holokauszt infernóját. Az elismerés feltétlen gesztusa tehát, amikor az utóbbi ekként dedikálja Tildának a lágernaplóját: „Antigonénak, aki túléli”…
Infó: Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg. Jelenkor, 2023.
