A megszólítás, a tegező stílus és a hangvétel nem provokatív sértés, hiszen több mint 15 évig fővárosi és fellebbviteli főügyészként, vagyis a legfontosabb pozíciókban vezetőként és a közvetlen munkatársadként, feltétel nélküli bizalmi kapcsolatban dolgoztam melletted. A tudományos értekezésedet összefoglaló könyvedet „tisztelettel és barátsággal” szöveggel dedikáltad nekem, és a legszűkebb bizalmi körhöz tartozva hosszú éveken át számtalan hivatalos és a legkülönbözőbb formájú személyes, zártkörű, baráti összejövetelen, privát programon voltunk együtt. Előfordult, hogy a feleségeddel nálunk, a lakásomon ebédelve, sétálva és a díványomon ülve beszélgettél velem, a jövőt bizakodóan tervezgetve.
Tudtad és tudhattad jól, hogy mindig számíthatsz a korrekt szakmai tudásomra, évtizedes tapasztalatomra és az emberséges lojalitásomra. Akkor is, amikor elfogyott körülötted a levegő, és amikor hirtelen nem előre, de vissza sem sokan köszöntek neked a találkozáskor.
Emlékszem rád 2001-ből, amikor hirtelen felbukkantál a neked teljesen ismeretlen és idegen Legfőbb Ügyészségen, ahol kezdetben sokáig bizalmatlanul, megbízható szakmai tapasztalat és lojális ügyészségi szakemberek támogatása nélkül, de elmaradhatatlan vértestvéreddel, Varga Zs.-vel félénken és bizonytalanul bóklásztál a folyosókon. Mint egy szerencsétlen, szánalmas árvagyerek, aki nem találja a helyét. Ugyanilyen félénk és riadt kisfiúnak láttalak 2006 májusa után, mikor letelt a megbízás, és hirtelen magadra maradtál. Biztosan emlékszel, hogy évekig csak pár emberben bízhattál meg feltétel nélkül, miközben főosztályvezetővé átmentetten kuksoltál a sarokszobában, ahol sokszor beszélgettünk.
És ugyanez a riadt, hataloméhes, gátlástalan, bizonytalan érdekember nézett vissza rám 2010 decemberében, mert a legutolsó pillanatig nem voltál biztos benne, hogy megint téged választanak, amit pedig mindennél jobban szerettél volna. Gátlások nélkül éltél is a bizalommal, nem sokkal utána pedig - mint az kettőnk korábbi baráti-emberi viszonyával és a főnök-beosztotti szakmai kapcsolattal egyre durvábban szembefordulva várható volt - visszaéltél.
Tudod, Péter, jól ismerlek téged: véleményem szerint a megszállott küldetéstudatként megélt kisebbségi érzések komplexusaiból fakadó folyamatos bizonyításkényszered egyszerre groteszk és komikus, de őszintén sajnálatra méltó. Kár, hogy ilyen legfőbb ügyésze van ennek az országnak.
Nincs bennem sem harag, sem indulat, nem vagdalkozom, amit mondok, konkrét, tényszerű tapasztalat. Másfél évtizeden keresztül a lehető legszorosabban, naponta együtt dolgoztunk. Láttalak benneteket, a téged körülvevő, általad ma is lojálisnak hitt embereiddel, és minden történésről, mindenkiről mindent tudtam. Beleértve az összes politikailag érzékeny, közérdeklődésre számot tartó, a sajtó által érdeklődéssel figyelt, kiemelt és országos jelentőségű ügy intézésének minden fázisát, összes részletét és a döntések meghozatalának gyakorlatát.
Talán tényleg elhiszed az általad műfelháborodással és lózungszerű sablonnal, mantraszerűen állandóan ismételgetett érvedet, hogy az ügyészség mindig világszínvonalú és gyors eljárásban, kivétel nélkül törvényesen, szakszerűen és megalapozottan jár el. Én egészen mást gondolok erről, és a 30 éves jogászi gyakorlati tapasztalatomra alapozva nem ez a véleményem. Szerintem még a látszat is az, hogy a palotában minimum a király teljesen meztelen, és a palástjából kilóg egy hatalmas lóláb.
Mindezek miatt szomorúság és csalódottság van bennem. Azért, amivé - a véleményem szerint azt lezüllesztve - egy korábban sokszínű, jó hangulatú, kreatív szemléletű, nyitott, a szakmai minőségre érzékeny, összeszokottan biztos csapatként, egymást segítően dolgozó ügyészségi szervezetet tettél. Még a munka aktív részeseként elképesztően megdöbbentő volt megélni az egyre durvább és gátlástalanabb napi gyakorlatot, az emberi és szakmai értékek teljes leépülésének folyamatát.
Aztán ennek egyenes folytatásaként jött az ellenem indított, konstruált eljárásod, amiben képes voltál a volt helyettesemet rám uszítani, a másikkal felügyeltetted a nyomozást és elbíráltattad az így érdemi jogorvoslatnak nem tekinthető panaszokat. Szándékosan 2 évig nyomoztattál, de úgy, hogy közben közel 8 hónapig semmilyen eljárási cselekmény nem történt, a gyanúsítás jogi minősítésének változását nem közöltétek, hogy ne tudjak rá védekezni, véletlenül megsemmisült pont az a hangfelvétel, amely perdöntő bizonyíték lehetett volna, a vádiratot szintén a volt főügyész-helyettesemmel írattad alá, és a tárgyalásra is olyan ügyészt küldtél, aki korábban a felügyeletem alatt dolgozott… Pestiesen szólva, nem semmi!
De szerintetek ez az egész így pártatlan, elfogulatlan, megalapozott, szükségszerű és törvényes. Szerintem meg nem, kedves Péter! Kicsit sok volt ebben az ügyészségi eljárásban a problémás, elfogadhatatlan és jogállamban megengedhetetlen „furcsaság”, a pártatlanságról, az elfogulatlan és objektív szakszerűségről már nem is beszélve, mert annak még nyoma sem volt. És ezen semmit sem javít vagy változtat az sem, hogy utóbb a bíróság milyen döntést hozott.
Tudod, kedves Péter, mindenkinek az életében eljön – nem feltétlenül csak a végén - az az idő, amikor számot kell adnia a tetteiről. Bolond ember az, aki azt hiszi, hogy minden örökké tart, és semminek nincsen következménye. A hívő embernek isten, másnak a sors, de addig is az erkölcsileg motivált és visszaigazolt lelkiismeret az igazodás alapja.
Számomra szánalmasak azokat az emberek, akik ilyen helyzetben a belső, zárt, kényszeres lelki karanténjukban vergődve, mégis nyugodtan és mosolyogva tudnak reggel a tükörbe nézni, mert reális önkontroll hiányában, embertelen lelki szegénységben és hübriszben élve még azt sem látják, hogy onnan önmaguk hazug képmása vigyorog rájuk vissza.
2015-ben „a kimagasló színvonalú szakmai és eredményes vezetői munkám elismeréséül” az ügyészségi szervezetben adható legmagasabb szakmai elismerést, a zsargonban ügyészségi Kossuth-díjnak mondott Kozma Sándor-díjat kaptam tőled.
Ezt az elismerést ezennel szomorúan és mélységes csalódottsággal visszaküldöm, mert a velem és az ügyészséggel történtek után tőled soha, semmilyen elismerésre nem tartok igényt.
Nem kívánok az azóta ezzel a díjjal kitüntetettek közé tartozni, vagy bármilyen formában és módon kötődni a jelenlegi formájában, tartalommal, szakmaisággal, embertelenséggel, véleményem szerint egyértelműen egyoldalúan, a közélet és a politika elfogult eszközeként működő ügyészséghez.
Szégyelld magad, kedves Péter!
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.