Nem feltétlenül értek egyet Lakner Zoltánnal, aki szerint a jövő évi helyhatósági választásoknak rosszabb körülmények között fut neki az ellenzék, mint a 2019-es, váratlan diadalokat hozó megméretésnek. (Sokat veszíthet az ellenzék, ha rosszul taktikázik, szeptember 15.)
A politológus szerint akkor élére tudott állni az ellenzék a rabszolgatörvény miatti tiltakozásnak, ellenben a lakosság haragját most kiváltó kormányzati intézkedéseket (oktatásügy, akkugyárak) nem képes kiaknázni. Amiben jó adag igazság van, ha meggondoljuk, hogy a demokratikus oppozíció mintha a Nemzeti Együttműködés Rendszerével legalábbis megalkuvó Ungár Péter kottájából játszana: képviselői békésen és értelmetlenül ücsörögnek a törvényhozás padsoraiban, látszólag megfeledkeztek a parlamenten kívüli eszközökről. (Minden tiszteletem a kivételt képező Hadházy Ákosnak.)
Ugyanakkor bizonyos ciklikusságot vélek felfedezni az események folyásában. Öt esztendeje a Fidesz az idegengyűlölet szításával szerzett kétharmadot, s onnantól azt hitték, övék a világ. Ezért merték pökhendi módon, minden egyeztetést mellőzve megfosztani a munkavállalókat jogaik döntő részétől. Igen ám, csakhogy jött a ciklus közbeni önkormányzati választás, és vele az Orbán Viktornak kiosztott saller. A kormányfő megrendülten búcsúztatta Tarlós István főpolgármestert a kamerák kereszttüzében, és a nagyvárosok többségét is az ellenzék vitte el.
Tavaly ugyanilyen váratlanul szereztek alkotmányozó többséget a kormánypártok a parlamentben, most éppen háborús hisztériakeltés révén. S a jelek szerint ismét elbízta magát a kabinet. Az oktatásügy égető gondjaira rendpárti eszközökkel adott választ Orbán rendőrminisztere, vagyis napirenden van a tanárok megfélemlítése és tudatos röghöz kötése. Az első akkugyárak idehozása után az önnön egészségét joggal féltő lakosság tiltakozására pedig az volt a kormányzati reakció, hogy a honi külügyér szinte naponta jelenti be újabb és újabb környezetszennyező üzemek hazánkba telepítését. Mindeközben az Orbán-kormány tömegével importálja az olcsó távol-keleti munkaerőt, akik kis túlzással sztrájktörőnek is tekinthetők, hiszen a bérharcban a magyar munkavállalók amúgy sem rózsás alkupozícióját rontják.
Egyetértek abban Lakner Zoltánnal, hogy a felsorolt orbáni gaztettek miatti felháborodást a tetszhalott ellenzéknek már most be kellene csatornáznia. Figyelembe kell venni azonban, hogy a helyhatósági választások korántsem a pártlogókról szólnak. Tapasztalatom szerint a polgárok ilyenkor nem politikai formációkra, hanem hitelesnek tartott helyi aspiránsokra voksolnak. Meg kell tehát találni az ország minden szegletében a köztiszteletben álló személyeket, akik mögé odaállhat az ellenzék.
Igen: az egész demokratikus oppozíció, merthogy az összefogás gondolata nem ördögtől való. Ha nem követjük el a tavalyi hibát, jelesül nem fog át túl széles spektrumot (az ízig-vérig liberálisoktól egészen az egykori fasisztákig) a remélt új összefogás, eséllyel indulhatunk neki a jövő évi megméretésnek.