- Aztán jönnek a viharok – Monia Chokri a Zürichi Nemzetközi Filmfesztiválon adott exkluzív interjút a Népszavának

Egyetért abban, hogy A szerelem természete azt bizonyítja, hogy ez az állapot tulajdonképpen önmagában egy lelki és fizikai képtelenség?

Attól függ! Először mindenképpen definiáljuk, mi is a szerelem, nem? Az én definícióm: a szerelem egy igen intim, ugyanakkor univerzális lelki és fizikai állapot és nem vagyok abban biztos, hogy önmagában, „tisztán” létezhet-e. Nem állítom azt, hogy nem lehetnek tiszta érzéseink, de minden egyes emóciót beszennyez és megfertőz a körülöttünk lévő környezet. Ettől függetlenül, az életben valóban vannak olyan helyzetek, amikor teljesen átadjuk magunkat egyfajta extázisnak és kizárunk mindent. Ez a filmben az a szcéna, amikor Sophia és Sylvain a kocsiban ülnek, egymásnak szegik a fejüket és szinte egyszerre mondják: „annyira szeretlek”. Ez egy igaz és őszinte pillanat. Aztán ugye jönnek a viharok.

Sophia értelmiségi, Sylvain kétkezi munkás. Nyilván nem illenek össze, de mintha az érzelmeknek az intellektus szabna gátat. Szóval a szerelem a tudatlanok öröme lenne?

Az angol cím és ahogy hallottam, a magyar verzió is ezt követte nem igazán a kedvencem. A francia eredeti, a „Simple comme Sylvain”, annyit jellent, hogy „Egyszerű, mint Sylvain”. Van egy mondás nálunk, hogy „az élet egyszerű, mint a jónapot”. Értem, hogy ez nem jött volna át, de hát jelen esetben tényleg erről van szó: a férfi a lehető leegyszerűbb lélek. Na de annyira, hogy az már bonyolult! Fogalmazzunk úgy, hogy Sylvain egybites szemlélettel tekint mindenre, Sophia pedig minden túlbonyolult és neurotikusan él meg, így a kettőjük közötti kommunikáció igencsak kaotikussá és komplexszé válik. Nem ugyanazokat érzik problémának és megoldásnak. Ám, hogy ne kerüljem ki a kérdést, valóban a nő az, akinek az intellektusa közbeszól és blokkolja az érzelmi beteljesülést. Persze, most az érzelmeim visznek és bevallom, hogy ez velem többször megtörtént. Ha a néző, aki olvassa az interjút és elér a benzinkutas jelenezhez, gondoljon rám: ez az én szerencsétlen életem a vásznon!

De azért az is fontos, hogy Sylvian szélsőjobbos fickó, míg Sophia klasszikus liberális. A politikai él sem véletlen, ha jól gondolom...

Minden filmemben benne van a politikai él, ha máshogy nem, a felszín alatt. Egy jó történet lényege, ha feltesszük az izgalmas kérdéseket. Ezek pedig, mint a konfliktusok esetében egyaránt politikai alapúak. Mondom én ezt, aki szerint a művészet az aktivizmus. Nem lehet nem az.

A film nagyon sok olyan karakter archetípust mutat meg, melyekben sokan magukra fognak ismerni, de nem lesz kellemes. Például egy kihűlt, ám megszokott párkapcsolatban tengődni.

Nem szeretnék magam ellen népharagot kreálni, de sajnos ez így van. legtöbben megszokott és kihűlt kapcsolatokban élünk, mint Xavier és Sophie a filmben. A szerelem legszomorúbb pontja, amikor átalakul barátsággá és az érintettek ezt nem reagálják le. Teszem hozzá: az is egy tökéletes megoldás, ha boldog barátságban élnek egymás mellett, de hát ez sem túl gyakori. Ám mindemellett nem szerettem volna a férj figuráját azzal elintézni, hogy felesleges, vagy csak időt és helyzetet kitöltő extra. Így az ő sorsát is tovább követjük, az ő új kapcsolatát is. Hogy az mennyire őszinte, tiszta, vagy csak a kétségbeesettség vezérli? Ahogy öregszünk, egyre önzőbbeké válunk.

Lehetek egy kicsit szentimentális? A filmnek az is egyértelmű üzenete, hogy lehetünk bármennyire is szerelmesek, így vagy úgy, de a magány a sorsunk.

Én azért még ezek után is szeretném magamra, mint romantikus lélekre tekinteni. De a kérdésében az az igazán érdekes, hogy A szerelem természete befejezését kétféleképpen reagálják le. Vagy meghatódva és bezárkózva némán távoztak, mások felszabadult eufóriába törtek ki. Magali, aki Sophie-t alakítja kérdezte tőlem a forgatás alatt, hogy akkor most ő milyen lelkiállapotot játsszon el. Azt válaszoltam, nem tudom. A melankólia nagyon személyes érzelem. Csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy egyedül lenni, nem jelenti feltétlenül a magányosságot, bármennyire is ezt sulykolja a fejünkbe a globalista propaganda. De én kategorikusan visszautasítom a cinizmust. Egyedül lenni csodálatos is lehet!

A szerelem természete érdekes középúton jár a szimplisztikus és narratív hollywoodi romkomok és az olyan érzéki őrületek között, mint Xavier Dolan filmjei – melyet színészként személyesen is megtapasztalt. Ez a kettősség direkt koncepció volt?

Azt gondolom, igen. Kicsit hasonlítok Xavier Dolanhoz, mint rendező, elvégre én sem vagyok teljesen normális! (nevet)  Amúgy, amennyire képes voltam rá, tisztelegni szerettem volna az amerikai film előtt. Abból a szempontból biztosan, hogy nem akartam a cselekményt túlbonyolítani, viszont a felszín alatt mégiscsak legyen az. A tiszta műfaji alapok mindig is segítettek nekem – elvégre én is észak-amerikai vagyok. Mindemellett nem hiszek korunk túlbonyolított audiovizuális esztétikájában. A Tik-Tok és társai mozgóképes szennyezés. Manapság bátornak kell lenni és igenis felvállalni: csak olyan tartalmat készítek, mely letisztult és a mozi környezetben értelmezhető.

Hova sorolná be műfajilag A szerelem történetét?

Melankolikus komédia. Abból a szempontból romantikus, hogy komolyan veszi a szerelmet.

Játszani és rendezni egyben nem volt túl sok?

Dehogynem, utáltam is. Tudom, van sok rendező, aki imád a saját filmjében szerepelni, én vagyok az ellenpélda. Tudom, de akkor miért vagyok benne mégis? Csakis szakmai okokból! A Sophiát alakító Magalie Lépine Blondeau győzött meg erről, aki a legjobb barátnőm civilben. Mondta, hogy az ő legjobb barátnőjét nekem kell alakítani, mert akkor legalább nem kell a régi ismeretséget elszínlelni. Jó, belementem, de amikor volt olyan jelenet, melyben benne volt és összesen kilenc színészt kellett rendeznem, rájöttem, hogy ez mégiscsak hiba volt. De most kijelentem: bőven elég rendezni, amikor rendezek. Soha többet nem fogok saját filmemben játszani.