"Nem tűrhető el egy olyan rendszer, amelyik milliók testét-lelkét elnyomorítja. A foltozgatások csak múló és tökéletlen eredményekkel járnak. Végzetes farizeusság, amikor folyton a nemzeti célok örökkévalóságáról beszélnek, de a nemzet tömegei erkölcsi, kulturális és materiális elzüllés felé haladnak. A társadalmat erőszakolt magyarázattal jobb- és baloldali csoportokra osztják fel – de két egészen más csoport áll egymással szemben – a szegények és a gazdagok."
A fenti idézet a református egyház 1938-ban a társadalmi felelősségről szervezett konferenciájának egyik előadásából való és kettős aktualitása van: a múlt és a jelen egybevetésére ösztönöz.
A vidék mezőgazdaságának gépesítését követően átalakultak a helyi társadalmak, és a XIX. század végére az Alföld mezővárosaiban és óriás falvaiban nagyszámú nincstelen, kiszolgáltatott helyzetbe került népesség alakult ki, amelyik fogékony volt a társadalmi felemelkedést hirdető szocialista eszmékre.
Az első csabai agrárproletár szervezkedés is a legelemibb jogok biztosításáért, egy helyi Munkáskör létrehozásáért kezdődött. Az akkori munkásmozgalom felismerte a tudás fontosságát, és azt tartotta, hogy „a tudás alkalmatlanná teszi az embert a szolgaságra” (F. Douglas). Tudták ezt az akkori helyi hatalmasok is, ezért gátolták a munkásotthon megvalósítását.
1891-ben Csabán 1800 „mezei munkás" élt, és közülük április végén 1326-nak nem volt munkája, ami miatt feszült lett a légkör a városban. Kiszivárgott, hogy a Munkáskört nem engedélyezték, emiatt a feldühödött tömeg a Városháza elé vonult, és bántalmazta az eléjük került helyi hivatalnokokat. Ugyanaznap halálos áldozattal járó zendülés robbant ki Orosházán és Battonyán is. Ezeket a katonaság bevetésével elfojtották, de a későbbiek során is több kisebb-nagyobb megmozdulás (1903,1905) jelezte, hogy átmeneti intézkedésekkel a gazdaságban és a társadalomban kialakult különbségek nem orvosolhatóak, sem Békéscsabán, sem másutt.
A növekvő szociális problémák megoldására több elképzelés is kialakult, a dán típusú szövetkezéstől a nemzetközi szocialista mozgalom javaslatáig, amely az állami tulajdonba vett földeket termelőszövetkezetekként kívánta működtetni. Mindkét elgondolás hosszabb távon ígért gyökeres változásokat, de az agrárszegénység azonnali segítséget remélt. Szellemi útkeresései vezették el a szocializmus eszméihez, hiszen ez az erősödő mozgalom hordozta a változás, a demokrácia, a jobb jövő reményét.
A szerveződő szociáldemokrata párt gyakorlati törekvéseinek nagy része egybeesett a nincstelen és jogfosztott tömegek vágyaival. Kulturális felemelkedést, választójogot, törvény előtti egyenlőséget, a szegények ingyenes gyógykezelését, progresszív adózást és más polgári demokratikus jogokat követeltek, és ezekkel minden jobb érzésű ember azonosulni tudott.
A paraszti mozgalom Áchim L. András vezetése alatt új erőre kapott és határozott politikai arculatot öltött. „A sok becsapás, a bőven űzött politikai fortélyoskodás nagykorúvá tette a parasztságot” (Áchim), amely saját megoldásokat keresett problémáira. Az általuk kialakított „paraszt-szocializmus” túlment a polgári demokrácia követelésein, új módon közelítette meg a vidéki társadalom felemelésének eszmekörét. Az ekkor megfogalmazott igények - azonnali földparcellázás, a munkaadók érdekeit védő „rabszolgatörvény” eltörlése, az eladósodott parasztok és kisbirtokosok hitelviszonyainak rendezése, az egészségügy államosítása, a közigazgatás demokratizálása - gyökeres változtatásokat követeltek az állam egész rendszerében.
A mozgalom felülemelkedett az etnikai korlátokon, és a széles körű demokrácia eszmeiségében adott válaszokat a különféle népcsoportok együttélésére és a vidék megoldatlan problémáira. Kiteljesedése új arculatot adhatott volna a kelet-európai szocialista mozgalmaknak, hiszen napirendre tűzte az elmaradott agrárvidék problematikáját, és többnyire reális válaszokat is adott. Áchim tragikus halálával (Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére egy konfliktus hevében agyonlőtte - A szerk.) azonban a mozgalom erejét veszítette, a „paraszt-szocializmus” eszmei formálódása véget ért.
Követői azonban nem távolodtak el a szocialista mozgalomtól, hanem Trianon után a városban létrejött nagyipari munkásság szövetségesei lettek. Megtanulták, hogy a műveltség teszi igazán emberré az embert, az nyitja meg a felemelkedés kapuját. Felismerték, hogy csak a közös érdekekre épülhet fel egy egészséges társadalom. Országosan is szinte egyedülálló, hogy politikai szövetséget kötöttek a város demokratikus polgárságával, amellyel együttműködve a két világháború között általában a haladást szolgáló erők irányították Békéscsabát, nagyon sikeresen.
Azután új történelem kezdődött, ami reményeket keltett és temetett, míg eljutottunk a mostani világig.
A történelmi emlékezés sohasem lehet egyszerű ünnepélyes tiszteletadás azok előtt, akik sorsukat és nemzetüket jobbá akarták tenni. Megoldódtak-e már azok a problémák, amelyek a vidék szegénységét örökös szolgaságra ítélték? A válasz egyértelműen nem!
A ki nem hordott szocialista berendezkedést a történelmet formáló világviszonyok felőrölték – új világ kezdődött. De megbukott a liberális berendezkedés kísérlete is, most pedig a konzervatív eszméről is kiderült, hogy nem alkalmas egy modern, demokratikus és humánus ország építésére. A rendszerváltás pedig nem sokat ér, ha a régi rendszer helyébe nem egy magasabb rendű, igazságosabb és szabadabb világ épül. A ma világa a kapitalizmus korai, rabló szakaszát teremtette újjá, a rendszerváltás utáni berendezkedés csődbe jutott. Ezrek élnek nyomorban, kiszolgáltatottságban, remény nélkül. Sem nekik, sem gyermekeiknek-unokáiknak nincs esélye, hogy itthon kiemelkedjenek a röghöz kötöttségből.
A történelem gyakran visszakanyarodik egy korábbi korszak felé, és újra napirendre tűzi annak megoldatlan problémáit. Sokszor hallani, hogy minek a múltról tanulni, fontosabb dolgok is vannak – de ez nem így van. Az emlékezet az emberi fejlődés egyik legfontosabb sajátossága. Az emlékezet nélküli embert betegnek tartják – ilyen az emlékezetét vesztő társadalom is. Tudata és érzelmei manipulálhatóak – arra ítéltetik, hogy újra élje a korábbi világban elkövetett hibáit és bűneit. Tudatlanságban tartott, megtévesztett népnek nincs jövője! – ez volt a XIX. század végén indult demokratikus és szocialista mozgalmak és a népi írók korszakokon átívelő, máig érvényes legfőbb tanítása. A történelem megtanította, hogy a szabadság mit sem ér kenyér nélkül, de azt is, hogy keserű lesz a kenyér, ha nincs szabadság.
A „paraszt-szocializmus” is az ország demokratikus modernizációjának útjait és lehetőségeit kereste. Nem alkotott világot megnyerő ideológiát, de józan egyszerűséggel megfogalmazta a tennivalókat. „Kenyeret az éhezőnek! Támogatást a törekvőnek! Büntetést a bűnösöknek! Igazságot mindenkinek!” Akkor a nemzet java tudta, hogy segítség nélkül elpusztul a vidéki Magyarország.
Egy ilyen program ma is jobb világot teremtene – de ez ma senkit sem érdekel.
Egykor a Viharsarok a zendülésekkel és a politikai mozgalmaival hívta fel az ország figyelmét a vidék, a parasztság és a nincstelenek zsákutcába jutott életére. A mai Viharsarok másképpen üzen: a temető csendje jelzi, hogy újra jövőtlenné vált ez a világ. Üzenjük urainknak: figyeljenek, mert a vihar előtt is csend szokott lenni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.