Jóakarói valaha azt kívánták az egybekelendő párnak, hogy majd csak ásó, kapa, nagyharang (vagyis a halál) válassza el őket egymástól. Manapság viszont mindennapos, hogy a tíz, húsz, de nem ritkán akár harminc éve is együtt élő férjet és feleséget nem az ásó meg a kapa, hanem a bíró választja el egymástól. Nem egyszer a házasfelek több évtizedes szüntelen veszekedését követően. Az utóbbiból kiindulva én már régen mondom, hogy nem is annyira a házasságkötést, mint inkább a válást kellene az érdekelteknek megünnepelniük szűk családi, de akár szélesebb baráti körben is. Egyelőre azonban csak egyetlen hölgyet ismerek, aki így járt el. Nem tudom, hogy kiknek a társaságában ültek le utoljára együtt a családi (vagy az éttermi?) asztalhoz a jeles eseményt megünneplendő, de annyi bizonyos, hogy a férj édesanyja is jelen volt. Az ex-feleség, bár inkább csak e-mailben, de azóta is kapcsolatban áll külföldön élő ex-urával.
Nos, én nagyon korán, négyéves koromban ismerkedtem meg a válással. Ennyi idős voltam, amikor a szüleim búcsút mondtak a kapufélfának, pontosabban egymásnak. Magam viszont már krisztusi korban jártam, 33 éves voltam, amikor első ízben beadtam a válókeresetet. Semmi rosszat nem mondhattam hitvesemre, egyszerűen nem voltunk egymáshoz valók. A tulajdonunkat megosztottuk, akkor hetedik évében lévő kislányunkat a feleségem „vitte”. Becsületére legyen mondva, soha egy rossz szót sem szólt rólam, ellenkezőleg, arra tanította, hogy szeresse, becsülje apukáját. Ha a váláskor akadt is némi vita, az sem a feleségem és köztem, hanem egyrészről a kislányunk, másrészről a szülei, vagyis mi közöttünk. Az általános iskola második osztályát taposó gyermek ugyanis eleinte ragaszkodott hozzá, hogy jelen lehessen a bíróságon, a válóperünkön, elvégre, úgymond, ahhoz neki is van némi köze. Csak nagy nehezen tudtuk lebeszélni erről a szándékáról.
A tárgyalás azután simán lezajlott. Nem mondhatom el ugyanezt a néhány évvel később bekövetkezett második válásomról, bár ennek az ellenkezőjét sem állíthatom. Egyszerűen nem tudom, mi történt, mi hangzott el a bíróság előtt. Hogyan? Nagyon egyszerűen. Nem voltam ott a saját válóperemen. Tartós külföldi kiküldetésben voltam és érdekeimet a bíróság előtt ügyvéd képviselte. (Nem tudom, lehet-e ma is így válni, akkor mindenesetre lehetett. De miért is ne lehetett volna, hiszen ha a második világháború idején létezett távházasság, békeidőben miért ne lehetne távválás is?)
A továbbiakban már csak két válóperben voltam érdekelt, de szerencsére csak tanúi minőségben. Egy csúnya, esős, késő őszi reggelen, amikor odahaza éppen az írógép fölött görnyedtem (a munkahelyemen aznap délutáni műszakba voltam beosztva), úgy fél 10 tájban felhívott minden szempontból gyámoltalannak ismert kollégám és megkérdezte, ráérek-e 11 órakor, mert szüksége lenne rám. Őszintén szólva, nem sok kedvem volt kimozdulni, de olyan szívhez szóló volt a hangja, hogy kelletlenül bár, de igent mondtam, és csak azt kérdeztem meg, hova menjek.
– Hát a Markó utcába, a bíróságra, mert ott lesz 11-kor a válóperem.
Úgy véltem, szegény fiúnak bátorításra, együttérzésre van szüksége, ezért igényli jelenlétem a kínos aktuson. Addig egyébként fogalmam sem volt róla, hogy válni szándékozik, bár ezt hallva egy pillanatra sem csodálkoztam. Nem sokkal azelőtt kérdezett meg engem, mint tapasztalt kollégát és félig-meddig a főnökét, hogy véleményem szerint megcsalta-e őt a felesége, amikor a közelmúltban egy hetet töltött egy férfiismerősével Kassán. A hölggyel csak ekkor, a tárgyalás előtti percekben, a bíróság folyosóján ismerkedtem meg. Ahhoz képest, hogy történelmi nevet viselt (nevezzük feltételesen Lorántffy Zsuzsannának), szemmel láthatóan – mondjuk így – kikapós menyecske volt. Még pontosabb lesz, ha könnyűvérű hölgyet mondok, aki ott rögtön, a bíróság folyosóján, a válófélben lévő férje jelenlétében megpróbált kikezdeni velem.
Aztán a teremszolga (illetve nem tudom, hogy a népi demokráciában hogyan nevezték ezt a tisztséget) mindnyájunkat beszólított a terembe, amely előtt addig várakoztunk. A bíró megnyitotta a tárgyalást és fennhangon megállapította, hogy azon megjelent X. Y. felperes, N. N. alperes, Z., a felperes ügyvédje és K. I., a felperes tanúja. Az utóbbi voltam én, aki csak akkor tudtam meg, hogy Tomi barátom ilyen minőségemben vezetett elő. Ezt ugyanis addig elfelejtette közölni velem. Na, jó, ezek után elhagytam a termet, ahova csak egy jó félóra múlva hívtak vissza, figyelmeztettek a kötelező igazmondásra, majd feltették a kérdést, hogy mit tudok mondani a felek házaséletéről. Mondtam, hogy nem sokat, csak azt, hogy rosszul éltek, de ezt sem közvetlenül magam tapasztaltam, csak Tamástól halottam. A bíró úgy nézett rám, mint aki további részleteket vár, hát folytattam:
– A felperes kijelentette nekem, hogy az alperes megcsalta.
Ezt valószínűleg nem kellett volna mondanom. Erre azonnal rájöttem, amikor a bíró az elhangzottakat összefoglalva lediktálta a jegyzőkönyvvezetőnek a lényeget, de ezt az apróságot „kifelejtette”. Valószínűleg ez addig a tárgyaláson nem hangzott el, de már annyi minden indokolta a válás kimondását, hogy a bíró nem akarta még ezzel is komplikálni az ügyet. A válást azután simán kimondták.
A következő válóperben viszont a kolléganőm nem hamukázott, hanem egyenesen megmondta, hogy tanúnak akar megidéztetni. A férje állítólag zseniális tudós volt, de ki- és beszámíthatatlan ember. A kérésre nem mondhattam nemet, mert ez az asszony már az egyetemen évfolyamtársam volt, majd immár a második munkahelyen is kollégám. Nem értettem viszont, hogy mit mondhatok a válóperében, hiszen soha életemben nem láttam a férjét és még tőle sem hallottam arról, hogy rosszul élnek.
– A férjem azt állítja rólam, hogy egy büdös kurva vagyok.
– Bocsáss meg, Amálka – így én –, bár te tényleg nem vagy az, de hát egy negatívumot nem lehet bizonyítani.
– A férjem viszont azt állítja, hogy én egy közismerten büdös kurva vagyok. Azt pedig, hogy legalábbis nem közismerten, te, mint aki régtől ismer, és akivel évek óta egy rovatban dolgozom, igenis meggyőzően cáfolhatja…
