„Halvány fogalmunk sincs arról, hogy a honfoglaló törzsek milyen nyelven beszéltek”

Augusztus 20-án mutatta be a Duna Televízió Az Árpádok felemelkedése című történelmi dokumentumfilmet, amelyet Bárány Krisztián rendezett és amelynek „műsorvezetője" Sudár Balázs történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa volt. De természetesen annál jóval több: tanácsadó, szervező ötletadó és még sok minden, ami egy olyan ismeretterjesztő filmhez szükséges, amely az iskolásoktól a történészkollégákig mindenkihez szól. Sudár Balázs nemcsak történész, filmes múltja is van; a Lovakon, nyergekben című, ugyancsak a magyar régmúlttal foglalkozó film tanácsadója, egyik eszmei inspirálója volt. Ezen kívül aktív résztvevője a hazai hagyományőrző mozgalomnak.

Ne vegye sértésnek, de sokáig úgy tekintettem a hagyományőrzőkre, mint akik sajátos elképzeléseik szerint abban a mesében élnek, amelyet ők találtak ki a múltról, és amelyek kevés köze van az egykori valósághoz. Aztán amikor megtudtam, hogy ön is gyakorolja ezt a foglalatosságot, először meglepődtem, majd mélyebben utánanéztem: mi is ez. Ön egy korábban megjelent interjúban elmondta, hogyan lett hagyományőrző és hogy olyan értékeket őriznek, amelyeket íróasztal-tudósok nem tudnak. Így az ön személye és kettős tudása nagy nyeresége volt mind a rendezőnek, mind a filmnek.

A filmet nem én találtam ki, sok szempontból mellékszereplő vagyok, noha nyilvánvaló, hogy egy ismeretterjesztő filmnek egyáltalán nem árt, ha van hozzá valamiféle szakértő. Így találtak meg engem. Végül aztán elég vastagon benne voltam a filmkészítési folyamatban (például a gondolati ívet vagy a forgatókönyvet tekintve), de az alapötlet nem tőlem származik.

Bárány Krisztián korábban több hasonló történelmi ismeretterjesztő filmet készített, például az 1978-ban Amerikából hazakerült koronázási ékszerekről, az 1921-es soproni népszavazásról, és az első világháborús limanovai csatáról. De vajon önről tudta-e, hogy a Lovakon, nyergekben egyik inspirálója volt?

Igen, látta is a filmet, és a Digitális Legendárium nevű munkacsoporttal is régóta kapcsolatban áll, amely azt a filmet jegyzi.

Bárány Krisztián ezzel a filmmel kapcsolatban korábban azt nyilatkozta, gyerekkora óta érdeklődik a korai magyar történelem iránt és régi vágya volt egy erről a korról szóló filmet készíteni. Amikor ön vele és a producerrel találkozott és egyeztették az elképzeléseiket, akkor ugyanazt ugyanúgy szerették volna megcsinálni?

Nem, a legkevésbé sem, de más is volt a helyünk a filmkészítésben. Krisztián történelem szakon végzett, s bár nem történészként dolgozik, de van rálátása a dolgokra, tudja, hogy miként működik a történészszakma, érthető, hogy erős elképzelései voltak arról, hogy mit akar csinálni. Nekem ugyanakkor a saját tapasztalataim alapján megvoltak a saját elképzeléseim, hogy mit lenne érdemes megmutatni, úgyhogy sokat beszélgettünk, így alakult ki a végső eredmény. Minthogy ő a rendező, s mivel a filmkészítés hierarchikus rendszer, ezért persze neki kellett kimondania a végső szót. Volt viszont köztünk egy olyan hallgatólagos megállapodás, hogy ha valamire azt mondom, hogy „ez szakmailag nem megy”, akkor hallgat rám. És hallgatott.

Nemcsak tanácsadónak, hanem szereplőnek is felkérték...

Valóban, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy a rendező által elképzelt szövegkönyvet én tartottam kézben. A tartalmi mondanivalót, illetve az egyes szakértők interjúinak részleteit Krisztián határozta meg és válogatta össze, én pedig mindebből megpróbáltam egy egységes, viszonylag egyszerű, a néző számára jól követhető képet kialakítani. Gyakorlatilag együtt dolgoztunk elejétől a végéig: csiszoltuk egymás elképzelését és így állt össze a film tartalmi oldala.

Nyilván nem véletlen, hogy a film kezdetekor ön a Feszty-körkép előtt állva mondja a bevezető szöveget, a befejezés helyszíne is ott van, és közben is többször a körkép adja a szöveget illusztráló látványt. De ha jól tudom, a történettudomány (és így az ön) mai álláspontja szerint nem úgy történtek a dolgok, ahogy az a körképen látható. Akkor mégis miért?

A Feszty-körkép nagyon erős szimbóluma a honfoglalás-történetnek. Pontosabban a honfoglalásra való emlékezésnek. Tulajdonképpen szimbólumként van jelen, akárcsak a Hősük terén látható hét vezér a film vége felé. Egy régen történt, fontos esemény, amely jelen van a mindennapokban is. Tekinthetjük úgy is ezeket az alkotásokat, mint kapcsolatot a jelen és a múlt közt. Természetesen a Feszty-körkép sugallta (elképzelt, egykori) valóság nem állja meg ma a helyét: nem sok olyasmi van benne, ami vállalható lenne. De ezen nincs mit csodálkozni: annak a tudásnak, amit ma érvényesnek gondolunk, akkoriban a töredéke sem volt meg a honfoglalás koráról. Azt azért vegyük figyelembe, hogy Feszty Árpád a legjobbat próbálta meg kihozni a lehetőségeiből.

Kétségtelen, hogy a Feszty-körkép, meg a Hősök tere szoborcsoportja kéz a kézben jár egymással, legalábbis abban az értelemben, ahogy az emberek tudatában ott van a honfoglalás és az államalapítás. Amiről ez a film igyekezett a vállalható és a tudomány szerint is igazolható valóságot megmutatni.

A Feszty-körkép nagyon ügyesen kiegyensúlyozott művészeti alkotás, hiszen egyrészt láthatók rajta a győztes magyar hadak a dicsőséges honfoglalás közben, de benne van az a mondandó is, ami nagyon fontos volt a kiegyezés utáni Magyarországon: hogy a hódítók a legyőzötteket a győzelem után maguk mellé emelik. A kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchia eszmetörténetében van az őstörténet felelevenítésének egy ilyen vonulata is: „ők és mi, akik együtt csinálunk egy országot”, amit aztán Magyarországnak neveznek.

Szent István apja, Géza fejedelem is így tett, amikor belátta, hogy nincs több rablóhadjárat, háborúskodás helyett tárgyalásokba kezdett, megkérte (és megkapta) a Német-római Birodalom hercegének lányát István feleségéül, és kapott vele harminc évnyi békét.

Természetesen, hiszen a Kárpát-medencében élő népeket legyőző/meghódító honfoglalók és a meghódítottak azután együtt működtek az új állam kiépítésében és működtetésében. Erre megvannak a keleti országépítő technikák: hogyan kell a legyőzött népeket integrálni egy országban ebből a célból. Érdekes egyébként, hogy az őstörténetünkhöz kapcsolódó szimbólumok közül a leggyakrabban a hét vezért ábrázolják, a Hősök terén látható szoborcsoport talán a legismertebb, de nagyon sok hasonló van még az országban. Jóval kevesebb magányos Árpád vezér szobor van, mint hét vezér csoport. Ami azt mutatja, hogy a vezérek szövetsége valamiért kiemelten fontos a számunkra.

Miközben azt a tévhitet is el kellett oszlatni, hogy mind a hét törzs magyar lett volna.

Erről nem tudunk semmit.

Hogyhogy?

Nem tudjuk, hogy a honfoglaló törzsek tagjai milyen nyelven beszéltek, számos elmélet kering még a tudományos körökben is. Az egyik véglet szerint mindenki magyarul beszélt, a másik szerint pedig senki sem beszélt magyarul. Mind a kettő mellé tudok reális hátteret vázolni, történelmi párhuzamokat sorakoztatni. Csak az a baj, hogy nem lehet választani közülük, mert nincsenek hozzá hiteles források. Ugyanis a korabeli történeti forrásokat nem érdeklik az etnikumok, mert számukra a politikum az érdekes és fontos. Ebben az esetben az, hogy van egy közösség, amely hét komponensből áll össze. Hogy milyen nyelven beszéltek és hogy minek nevezték magukat, és hogy annak milyen tartalma volt…? Mondok egy példát: az, hogy magyarnak tudták magukat, még nem feltétlenül jelenthette azt, hogy magyarul beszéltek.

Van erre történelmi párhuzam?

Már hogy ne lenne! A bolgárok egyik fele létrehozza a dunai Bulgáriát, a másik fele pedig a volgai Bulgáriát. Mind a két népet bolgárnak hívják, de a balkáni nép nyelve aránylag gyorsan szlávvá válik, a másik pedig, úgy tűnik, hogy török. Mind a kettőt bolgárnak hívják, de ez semmit sem mond arról, hogy melyik milyen nyelven beszélt. Akkor most még egyszer hangsúlyozom: halvány fogalmunk sincs arról, hogy a honfoglaló törzsek milyen nyelven beszéltek.

Az István király intelmei című közismert munkában, melyet fia okulására írt első királyunk (ha ő írta), az a sokat ismételt bölcsesség olvasható, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”, amely nyilván nem véletlenül került ebbe a műbe. Történeti előzménye lehetett, uralkodói örökségként kezelhette.

Fogalmazzunk úgy, hogy soha nem is volt egyszokású és egynyelvű az ország. Történelmünknek nincs egyetlen olyan pillanata, amelyben ez így lett volna. Egészen furcsa módon éppen Trianon óta állunk hozzá a legközelebb. A sztyeppei államépítő gyakorlatban az teljesen nyilvánvaló tudás, hogy a különböző népek különböző dolgokhoz értenek, és az uralkodó akkor erős, ha ezeket integrálni tudja. Vagyis: minden – különféle – erőt be tud fogni a saját vitorlájába. Nem nagyon szoktunk róla beszélni, de a történelmi példák azt mutatják, hogy a nagy nomád birodalmak kiválóan együtt tudnak működni a sztyeppe-régió illetve a környék városaival és letelepült civilizációival. István bizonyára ezt az örökséget, ezt a tudást örökíti tovább, bölcsessége nem absztrakt emberszeretetből fakadt. Ez a dolog nyilvánvalóan egy bevált gyakorlat: az uralkodónak (az országnak) szüksége van mindenkinek a tudására és az erejére.

Az Árpádok felemelkedésének (a történelmi ténynek) van egy nagyon érdekes része. Tudjuk, hogy a honfoglalás Árpád vezetésével zajlott le mintegy öt-tíz év alatt. Aztán hosszú csend; név szerint tudunk Árpád utódairól, de jóformán csak a nevüket. Körülbelül egy fél évszázad múlik el így és egészen Taksonyig, aki Szent István nagyapja, nincs hír az Árpádokról. B. Szabó János történész szerint akár polgárháború is lehetett volna, annyira nincs információnk a Kárpát-medencében történtekről. Tényleg ilyen nagy az adathiány?

Valóban nem sokat tudunk erről az időszakról. A magyar krónikák az Árpád-ház hagyományait közvetítik, ha valamilyen dicsőséges tett fűződne a fejedelmek nevéhez, akkor arról valószínűleg megemlékeznének, ami pedig rossz fényt vethetne rájuk, azt jó eséllyel elhallgatnák. Más családok hagyományai nemigen maradtak meg ebből az időszakból. A külső források pedig nem láttak be a Kárpát-medencébe.

Viszont ami a külső, írásos források közelében történt, arról születtek beszámolók: a honfoglalás és a rossz emlékű augsburgi csata közti több mint fél évszázadban többet tudunk a magyarokról Európában, mint a magyarokról a Kárpát-medencében.

Valóban, a Kárpát-medencében nincs külföldi érdekeltség, ezért nincs, aki írjon arról, hogy mi történt a belpolitikában. Lehet, hogy volt magyar szájhagyomány, de az nem maradt fenn. Mint ahogy a Koppány-történet is csonka, csak a Szent István-féle oldal történetét ismerjük, a Koppány-oldalit meg nem. Koppánnyal együtt az is eltűnt. Mivel nem nagyon van honnan tudni erről a korszakról, én inkább megfordítanám, és azt mondanám: az információs csend annak tudható be, hogy nincsenek nagy formátumú, karizmatikus fejedelmek. Mert ha lettek volna, azt megőrzi az emlékezet: arról tudnánk.

Ezt a filmet épp nem lehet elérni sehol. Pedig a benne levő értékek több mint fontossá tennék, hogy iskolákban, gimnáziumokban, művelődési házakban vetítsék. Ennek mi lehet az oka?

A filmet egy magáncég készítette, nem csekély befektetéssel, ezért nem csak tudományos és kulturális teljesítmény, hanem egyúttal gazdasági is. Eszmei értékén túl egyúttal árucikk is. Biztos, hogy fogják még vetíteni a tévében, és még biztosabb, hogy nagyszámú vetítése lesz az iskolákban.

Miért olyan biztos benne?

Mert ismerem a rendező, Bárány Krisztián stratégiáját a korább történelmi ismeretterjesztő filmjeivel kapcsolatban: azokat az alkotásait nagyon hatékonyan terjeszti mindenfelé. Számára különösen fontos az iskolások megszólítása, egészen biztos, hogy most is így lesz.