Nincs tévedhetetlen hírszerzés, nincs tévedhetetlen elhárítás sem, ezt már az Egyesült Államok tragédiája, a 9/11 bizonyította. Izrael 10/7-e pedig a napnál világosabban igazolja a politika felelősségét is, azt, hogy a Sabak, a Moszad, az IDF mostani döbbenetes hibáinak a pillanatnyi hatalmi érdekekre összpontosító politikai vakság ágyazott meg. Az elsődleges felelősök könnyedén megnevezhetők: nem a most konkrét hibákat elkövető titkosszolgálati, katonai vezetők között kell őket keresni. A Hamász elöljárói, az őket finanszírozó, a zsidó állam elpusztítására felesküdött iráni vezetők, illetve az anyagi támogatást titokban nyújtó egyes öböl-menti szunnita körök mellett a felelősség mindenekelőtt Benjamin Netanjahut, Mahmúd Abbászt és Donald Trumpot terheli.
Elemzők már Netanjahu decemberi kormányalakításakor megkongatták a vészharangot: Izrael legszélsőjobboldalibb kormánya a palesztin-izraeli konfliktus eszkalációját hordozza magában. Így is lett: hónapok óta nyilvánvaló, hogy az oslói egyezmény halott, a levegőben pedig ott lóg a harmadik intifáda. A Netanjahu-kormány egyelőre csak tervezi az izraeli jogállam szétverését, a biztonsági struktúrákban azonban máris vérző sebet ejtett azzal, hogy a kahanista Itamar Ben Gvirt lett a belbiztonsági miniszter. Támogatása fejében minden figyelmeztetés ellenére a határrendészetet is kivonták a hadsereg felügyelete alól, s a szélsőséges miniszter alá rendelték.
Ez viszont az utolsó csöpp volt a pohárban. Miután 2009-ben Netanjahu miniszterelnökként tért vissza a politikába, a kétállami megoldást célzó izraeli-palesztin béketárgyalásokra már csak nemzetközi politikai nyomás tudta odaterelni kabinetjét. Trump elnöksége aztán végképp félresöpörte a kétállami megoldást, mint a békés rendezés alaptételét, szabad kezet adva Netanjahunak a telepbővítésekre és a tárgyalások megszakítására. Trump legalább annyit ártott az izraeli-palesztin békefolyamatnak, mint az amerikai demokráciának, áldásos tevékenységének gyümölcseit azóta is aratja mind az amerikai, mind az izraeli társadalom.
Nem kevésbé felelős Abbász palesztin elnök, a nemzetközi szervezetek egyetlen szalonképesnek tartott tárgyalópartnere. A 2005-ben elnökké választott Abbásznak úgy kell a konfliktus, a terror fenntartása, mint egy falat kenyér, mert csak ezzel tudja valamennyire elterelni a figyelmet arról, hogy 2009 óta gyakorlatilag bitorolja a hatalmat. De ugyanez a helyzet az általa vezetett Ciszjordániát kormányzó Palesztin Hatósággal is – ha megrendeznék a 2010 óta halogatott belső palesztin választásokat, azokat mindenhol fölényesen nyerné a Hamász és szatellitszervezetei. Ilyen körülmények között a terror és az erőszak az összes felsorolt szereplő hatalmi érdeke.
Az izraeli szolgálatok vezetőiből valószínűleg bűnbakot fog faragni a politikai vezetés, fokozni fogja a katonai megtorlást, a vaskéz politikáját Gázában, folytatja majd azt, ami eddig sem vezetett sehová, s ami a palesztinokat még inkább a Hamász mögé állítja.
A hal ezúttal is a fejétől bűzlik.