Szinte méltatlannak érzi az ember, hogy a hétvégén elhunyt Sólyom László köztársasági elnöki tevékenységét összevesse a három őt követő államfő munkájával. Sólyom amúgy is különleges eset, az eddigi legaktívabb elnök volt – számszerűen is ő küldött a legtöbb jogszabályt az Alkotmánybíróságra (AB), illetve vissza a parlamentnek. Aktivitásához csak Göncz Árpád első ciklusa mérhető, ám ebben az időszakban az Antall- és a Boross-kormányok, illetve maga az államfő is még a helyüket keresték az új közjogi rendszerben. Második elnöki mandátuma alatt már alig élt a gyenge államfői tisztség amúgy is korlátozott jogosítványaival – s ez igaz nem csak a Horn-, de az első Orbán-kormány időszakára eső éveire is. Ebben Mádl Ferenc követte elődjét, ritkán, és a legtöbb esetben jogosan használta a vétót, s jobboldali elkötelezettsége sem ütött át az államfői szerepfelfogásán.
Sólyom már jó előre közölte, az általa közjogi tisztségekre jelölt személyeknél nem fog egyeztetni a pártokkal – amivel sok borsot tört a Gyurcsány-kormányok orra alá. Ám tevékenysége az elnöki tisztség keretei között maradt: ha úgy hozta, kiosztotta nem csak a bal-, de a jobboldalt is. Leginkább szuverenitásával tűnt ki, ami sokan középen állásként értelmeztek, pedig ő biztosan nem erre törekedett, amire jó példa, hogy 56-os „bűnei” miatt nem volt hajlandó kitüntetni Horn Gyulát.
Schmitt Pálról talán elég annyit mondani, hogy „nem fék, hanem motor” – jobb is, hogy belebukott a plágium-ügyébe. A két elnöki ciklust teljesítő Áder Jánostól már eleve nem várt sokat az ember, s a „zöld elnök” imázsának kialakítása mellett nem is jutott ideje sokra. Egyetlen érdemi vétójára emlékszünk: a kötelező választási regisztráció orbáni ötletét az ő indítványa nyomán meszelte el az AB. Jó pártkatona módjára beleszürkült az elnöki szerepkörbe. Eddig Novák Katalin sem jeleskedett a vétóival, a külpolitikában próbálkozik, ami persze nem az államfő feladata. Már annak örülnénk, ha nem kellene mindig felemlegetni: ő is Orbán kipróbált kádere.