- Hiányos szeretetnyelv - Kovács Krisztiánnal a Minden csendes és nyugtalanról

2022 áprilisában jelent meg a Hiányzó történetek, most október közepén pedig már a Minden csendes és nyugtalan, ami sem terjedelmében, sem tartalmi összetettségében, sokszínűségében nem múlja alul az előző regényt. Ilyen könnyen megy az írás?

Az előző regény megjelenésekor egy öt­éves terv volt a fejemben: ennyi idő alatt öt regényt szeretnék megírni. A lányom születése pedig igen intenzívvé tette az írási folyamatot: a munka és a család mellett napi 45-50 percet tudok az írásra fordítani. Magamévá tettem Hemingway és Márquez sokszor emlegetett munkamódszerét: akkor hagyom abba a napi penzumot, amikor azt érzem, hogy még tovább tudnám írni, így a következő etapnak feltöltött akkumulátorral vághatok neki, alig várva már, hogy folytathassam a történetet.

Két fiú története, egy tigristámadásba és egy könyvesbolti tűzbe torkolló eseménysor áll az elbeszélés gyújtópontjában. Kende Zalán és Novák Hunor életútját traumák és tragédiák övezik. Azt mondják, a döntéseink következményeiből áll össze a sorsunk. Mit gondol, a születésünkkel determinált életünk mennyiben változtatható meg a szabad akarat révén?

Az életünket javarészt elhibázott döntéseink és elszalasztott lehetőségeink alakítják – amelyeket mégis megragadott lehetőségként próbálunk aztán feltüntetni. Nem a problémát, hanem mindig a megoldást kell látni – sulykoljuk magunkba az önismereti tanfolyamok frázisát. Azzal alapvetően egyet tudok érteni, hogy azok a döntések, melyeket meghozunk, határozzák meg az életünket, és mindenkinek van lehetősége kitörni, felépíteni valami olyasmit, amit a szülei nem tettek meg. De arról mindig elfeledkezünk, s ezért hibásak ezek a coachszlogenek, hogy nem elég pusztán odaállnunk a tükör elé, és szeretni magunkat. Rengeteg munkával jár levetkőzni mindazt, amit a szüleink aggattak ránk kéretlenül-akaratlanul, akik persze az ő szüleiktől örökölték ugyanezeket. A regénybeli mintegy 20 évnyi időcsúszás, ami a két fiatalember születése – 1972 és 1991 – között fennáll, pont ezt próbálja megfogni: valójában nem változott semmi, ugyanazokat a terheket tesszük a gyerekeinkre, amikkel minket is terheltek, miközben a változás lehetősége a kezünkben van. A változtatáshoz persze idő kell, és súlyos döntések, ám vagy nincs időnk erre, vagy azt hazudjuk magunknak, hogy nincs, és marad minden a régiben.

Az apa-gyerek kapcsolat az előző regényhez hasonlóan most is rendkívül hangsúlyos.

Cipelem magammal mint örökséget és mint kényszert. Elszomorító volt átélnem és átéreznem gyerekként, micsoda kontraszt van a között az apai viselkedés között, amit én és a barátaim megtapasztaltunk a saját bőrünkön, és aközött, amit például a filmekben láttunk, amikor az apa tűzön-vízen át harcol a fiáért. Mindenki olyan apát szeretett volna. A történeteim valahol erre a hiányra mutatnak vissza, illetve ezt próbáltam kiírni magamból. A kényszer oldaláról nézve pedig a megírt történeteken keresztül törekszem magam tanítani arra, hogy én egészen másképp viselkedjek. Nem szeretném, ha a lányomat az apjával való gyerekkori kapcsolatára gondolva valami sötét és rosszul eső érzés kerülgetné majd. Felnőttként visszatekintve persze érzékelem, hogy az apám a maga hiányos szeretetnyelvén nagyon is harcolt értem, de mindez egy gyereknek nem tűnik fel, hisz ők jóval hangsúlyosabb jelekből értenek csak. Nekem szerencsém van ugyanakkor, mert a viszonyunk nem volt menthetetlen, ám ez a múlt sérelmein mit sem változtat.

A 70-es évektől napjainkig játszódó regény több szereplője is hangsúlyos rendszerkritikával él – egy kortárs magyar mű esetén ez elkerülhetetlen?

Minden művészeti ág képviselője számára lehetetlen és életszerűtlen úgy alkotni, hogy ne mondjon valamit az adott társadalmi környezetről, ne beszélne közéleti kérdésekről. Vannak kivételes regények, amelyek kortól függetlenül mindig relevánsak lesznek, ilyen az 1984, ami 300 év múlva is sokat elárul majd arról a rendszerről, amelyben éppen olvassák. A legtöbb regény, ahogy vélhetően az enyém is, a legtöbbet arról a társadalmi-politikai környezetről mesél, amelyben megszületik – ezzel ki tudok békülni. Én az átlagemberekről szeretek írni, az ő érzéseiket pedig nem tudod hitelesen közvetíteni, ha a környezetüket nem hitelesen adod vissza. Ha – akár közvetett módon – nem írod meg, mi történik a politikában, akkor nem fogod tudni megértetni a motivációikat, hogy miért reagálnak úgy, ahogy, miért frusztráltak, miért csapják be önmagukat és a környezetüket.

A hiteles korrajzhoz nem kevés kutatómunkára lehetett szüksége – nehézség vagy élvezet?

Don DeLillo mondta azt, amikor a Kennedy-gyilkosságot Lee Harvey Oswald szemszögéből bemutató A mérleg jegyében című regényét írta, hogy van egy határ, amikor a részletek hitelességére törekvés már túl bonyolult, és innentől inkább fikcióval helyettesíti. Ám a fantázia termékének ugyanúgy hitelesnek kell hangoznia. Ez a nagy trükk, és egyszersmind az írás legnagyobb élvezete.
A szüleim rengeteget meséltek a Kádár-korról. Apám – aki a rendszerváltó generáció tagja – mondása volt, és hitt is benne: eljön majd Amerika – a bőrkárpitos nyugati kocsikkal meg a szabadpiaccal. De hiába teltek el évtizedek, láthatjuk, a dolgok nem nagyon változtak. Azért, mert még mindig ugyanazok az emberek élik és irányítják ezeket az időket, akik azokat – és ez fölöttébb érdekes párhuzam: mennyire bitang mód nehéz az embernek megváltozni, és mennyire nem tud megváltozni! Ha a társadalmi környezet számunkra kedvezően kényelmesedik némileg, akkor mindjárt elfelejtjük a nagy forradalmi gondolatainkat.

Van kiút?

A probléma szerintem az alapmentalitásunkban keresendő. Ma sokan lenézik a 2000 után született fiatalokat, pedig alighanem bennük ott a szikra, ami elhozhatja a valóban minőségi társadalmi változást. Azt, amit a rendszerváltozástól vártak a legtöbben. Ők lehetnek az elsők, akik levetkőzik a szocializmus érájában gyökerező, ma is dívó mentalitást.

A főszereplői egyike a könyvek embere, a másikuk grafikusi ambíciókkal bír. A művészet fontossága így kiemelkedő a regényben.

Katasztrófafilmek kedvelt toposza, ahogy mentik a Mona Lisát a világégés közepette – hangsúlyos és szimbolikus cselekedet, mert az utókor számára, arról, hogy mi volt egykor az ember, az fog leginkább árulkodni, amit a művészet létrehozott. Hogy milyen elképesztően szerteágazó lelkületű lény, miket tud megélni, mire képes… Ez különösen fontossá válik abban a világban, amelyben élünk, s ami mindent megtesz annak érdekében, hogy elvegye az emberektől a szépséget. Mindent, ami igazán emberré tesz minket, lassú pusztulásra ítéltek – például az egészségügy, a kultúra, az oktatás erodálásával… És könnyen eljuthatunk arra a pontra, hogy mindez a hétköznap emberét egyszerűen nem érdekli majd. Na, akkor van ideje temetni – önmagunkat!

+1 KÉRDÉS
Ahogy érzékelhetően irodalmi értelemben is jóval tágasabb a láttere a magyar regények többségénél, úgy geográfiai értelemben is. Az előző kötetben Afrikába, Dél-Amerikába, Japánba, most Borneóra és Hondurasba viszi el a szereplői által az olvasókat. Járt ezeken a helyeken?

Ahogy az egyik szereplőm is, én is Verne könyvein nőttem föl. Még ma is átjár az a kisgyermeki öröm, ha kézbe veszem a regényeit, hogy milyen jó is lenne eljutni az általa leírt helyekre. Sajnos nem jártam még az említett helyeken, de talán egyszer! Az pedig, hogy az irodalmi horizontom némileg eltér a kortársaimtól, abból fakad, hogy én elsődlegesen az elmúlt negyven év amerikai irodalmán nevelkedtem: Jonathan Franzen, Don DeLillo, Philip Roth vagy épp Michael Chabon könyvein. A jó értelemben vett lazaság, a tér és idő korlátainak áthágása, ami tőlük ered. Olvasóként ezt rendkívül szimpatikusnak és izgalmasnak találtam, íróként pedig kíváncsi voltam, mindez tud-e működni magyar keretek között – és úgy látom: igen.