Krémesen olvad szét a számban a pisztáciafagyi, vélhetően az utolsó ebben a szezonban. Ezen a nyáron hébe-hóba ettem csak másfélét, de ezt a vajasan selymes, zöldesen fanyar, édesen pikáns összetett élményt semmilyen másik változat nem pótolta, még akkor sem, ha velencei álomnak, floridai kekszgyönyörnek, egyéb mézesmázos nyalánkságnak tüntették fel a táblácskák.
Ha gyerek lennék, már második hónapja nem ehetnék fagyit. Nem tudom, más családokban mi volt a törvény, amihez tűzön-vízen át ragaszkodtak a szülők, nálunk az volt a fő szabály, hogy az „r” betűs hónapokban tilos a fagyi. Így aztán kiesett szeptembertől áprilisig mindegyik, hiába volt aranylón hosszú az indián nyár és langyosan meleg a szeszélyes tavasz, csak sóvárogni lehetett a fagyis percek után ilyenkor. Anyánknak néha megesett rajtunk a szíve, és a boltban afféle becsomagolt téli fagyit vett, de ez legfeljebb nevében pótolta a nyári mannát. Valójában borzalmas, művajas, túl édes tömény krém volt, némi csokival nyakon öntve, csonttá kiszáradt tölcsérben. A citrompótló legalább savanyú, a vonatpótló busz – még ha el is téved olykor – legalább elvisz a cél állomásig, de ez a pótlék legfeljebb a látvány illúzióját keltette néhány másodpercig, míg ki nem bontottuk a zacskóból, hogy aztán az ostya első roppanásával porig málljon szét az is.
Ma is csodálom azokat, akik a fagyit szinte egyben nyelik, leharapják a fél gombócot, és eltüntetik másodpercek alatt. Egy barátném a múltkor három adagot evett, míg én egy felet, pedig nem kapkodott, pláne nem akart versenyezni. Nekem az ilyesmi szintén neveltetésből és gyerekkori beidegződésekből zsigerileg elképzelhetetlen. Az ötvenfilléres gombócot, ami alig volt félkanálnyi, nyalintásról nyalintásra szét kellett olvasztanom a számban, megvárni míg langyos lesz, csak utána lenyelni, mire a fagyi mivolta valójában meg is szűnt. A jeges gyönyör tejes gyönyöre változott, a gyümölcsös változatok szorbé-szerű hűvössége afféle szörpös hangulatba ment át. A jéghideg falatok fölött mindig ott lebegett a szülői figyelmeztetés, akár közvetlenül hallottuk, akár már csak a fülünkben derengett vissza később: vigyázz, be fog gyulladni a torkod vagy a mandulád, s akkor mehetünk Tövisi doktor nénihez Egerbe!
Egy gombócnál többet most sem eszem sosem. Mire odaérnék a másodikhoz, rég szétolvadna, csuszpájzos lenne a kezem, ahogyan régen. Így aztán maradnak az egygombócnyi pisztáciák a kávéfelhőbe burkolózott decens kis cukrászdában, ahol egyforma barna-fekete kötényben sürögnek a lányok, asszonyok, fiatalabbak és idősebbek. Fehér kesztyűben teszik dobozba a bonbonokat, a fagyit egy formatervezett fémlapáttal csavarják minél magasabbra, hogy aztán a tetejére egy csinos kerek kis ostyalapot is nyomjanak, így lesz teljes az öröm. Szabadságom, ha van, annyi, hogy immár az „r” betűs hónapokban sem tilos az élvezet, ki is használom, hisz hipp-hopp jönnek mindjárt a szaloncukrok, a sztaniolba csomagolt falatnyi boldogságok, a tél fagyit kárpótló örömei.
