Személyes emlékeim is vannak róla. Kifűzte és befűzte a cipőmet. Nadrágomból kihúzta az övet. Palacsintát sütött nekem, labdát vágott hozzám. Családneve? Talán nem is volt. Becenevét azonban a 60-as években az egész ország ismerte. Ő volt Böbe.
Sajnos csak hét évet élt. Valami fertőzés vitte el a csimpánzok örök vadászmezejére, vagy mondjuk inkább: játszóterére. Egy magyar mérnök a nyugat-afrikai Guineában járván meglátta, hogy orvvadászok lelőnek egy nőstény csimpánzt. Keserves sivalkodás hallatszott a tetem mellől. Mások is megtették volna, amit honfitársunk: felmarkolta a kölyköt, és hazarepült vele Magyarországra. Idehaza a veszprémi Kittenberger Kálmán Növény-és Vadaspark alapító igazgatójának gondjaira bízta a kis szőrmókot. Kasza László jó hírű tudós és eszményi direktor volt. Az állatokat többnyire maga szerezte be, és mindent megtett, hogy életkörülményeik a lehető legkellemesebbek legyenek. Kísérleteket is végzett, és egyik „alanya” hamarosan a szívéhez nőtt.
Böbét nem lehetett nem szeretni. Kéretlenül is megpucolta az ablakot, kávét főzött, gyurmázott, képeket, persze „absztrakt” képeket festett, és mi sem természetesebb, hogy főzőcskézett, tálalt, ügyesen bánt a kanállal, pincér módjára töltögette a poharakat, és el is mosogatott. Az évek során egyre többen látogattak el a Séd partjára, kattintgattak, forgattak, és egy idő után a Fejes-völgy már nemcsak arról volt nevezetes, hogy István itt verte meg Koppányt, a lázadó rokont, hanem hogy itt él genetikai „rokonunk” legkedvesebb példánya. Böbe szabadon járt-kelt, ugrándozott, bohóckodott, hintázott a terjeszkedő parkban. Szó, ami szó, néha visszaélt e szabadsággal. Egy ízben kiszökött, és hívatlan vendégként csatlakozott egy vacsorázó családhoz.
Még nem nőtt ki egészen a serdülőkorból, amikor nevelője, Kasza direktor elhatározta, hogy megpróbálja visszaplántálni az emberszabásúak természetes élőhelyére. Vajon hogy él meg a dzsungelben? Mennyire működnek állati reflexei? Elhagyja-e az „emberi” szokásokat? Beköszöntött az 1969-es év. A Böbe-expedíció, amelynek filmes tanúja Rockenbauer Pál volt, tábort vert Guinea partvidékén. Mi történt ezután? Kasza László így mesélte el.
„Az Atlanti-óceán felől meleg, túlontúl meleg szél csapott meg. Különös hangjaival már hívogatott a trópusi őserdő. Kísérőink elvezettek egy védett területre, ahol eléggé nagy csimpánztársaság, tudományos szóval populáció éldegélt. Lehettek vagy harmincan. Operatőrünk kamerája rögzítette, amint Böbe megkapja tőlünk a búcsúsimogatást, és kissé imbolygó járással elindul a többiek felé. Távcsövet sem kellett használnunk, hogy lássuk: néhányan közelednek, és meghajigálják a jövevényt. Nem tudom, banánnal, kókusszal-e. Ejha, summáztam magamban, ez nem a legbarátságosabb fogadtatás. Nagyot sóhajtottam, sarkon fordultam, hogy a terepjárónk felé baktassak. Szememet elfutotta a könny. Kétségeim támadtak: jól tettem-e, amit tettem. Úgy éreztem, valamelyik testrészemtől »szabadítottak meg«. Mintha kivágtak volna belőlem valamit. Ki fogja ezentúl a szőrös fejébe nyomni a vadászkalapomat? Ki rámolja tele úton-útfélen gyűjtött csigával, kaviccsal, pókkal a fiókjaimat? Ki köti meg a nyakkendőmet? Ki keni orrára a habot, amikor borotválkozom? Ezen borongtam, amikor…, igen, amikor egyszerre csak a hátamnak csapódott valami. Valami? Nem. Valaki! Forró nyelv kezdte nyaldosni a nyakamat. Fürge mancs – nem! inkább kéz – markolta meg a gombjaimat..."
És a tudós biológus most már magán figyelhette meg, hogy a szomorúság könnyei miként váltanak át hirtelen örömkönnyekbe.