Ahogy a múlt héten megírtam, egykori kedves tanárom, a filozófia szakos hallgatók generációit oktató Munkácsy Gyula inspirálta egyebek között Kant-olvasmányaimat. Olyannyira, hogy a szakdolgozatomat is a kanti filozófiáról írtam, igaz, nem Munkácsy volt a témavezetőm, hanem a fiatalon elhunyt Tengelyi László (1954-2014), akit viszont nyugodtan nevezhetünk Munkácsy tanítványának. Tengelyi monográfiája (Kant, Kossuth Kiadó, 1988) épp akkor jelent meg, amikor a pesti bölcsészkarra jártam, néhány évvel korábban pedig a Medvetánc folyóirat közölte egyik száma (1984/4) mellékleteként az Autonómia és világrend című kandidátusi disszertációját, amely ugyancsak Kanttal foglalkozott.
Tengelyi Kant-óráin kis túlzással a csillárokon is lógtak a hallgatók, pedig nem mondható, hogy populáris témákkal foglalkozott volna. Két féléven keresztül elemezte például a magyarul szintén akkortájt – Berényi Gábor új fordításában, egy kötetben – megjelent három kanti erkölcsfilozófiai írást (Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése; A gyakorlati ész kritikája; Az erkölcsök metafizikája. Gondolat Könyvkiadó, 1991), illetve ezek egymáshoz való viszonyát. Tengelyi számára ezek a kanti erkölcsfilozófiai írások kiindulópontot jelentettek későbbi műveihez, mindenekelőtt az Élettörténet és sorsesemény című kötethez (Atlantisz Kiadó, 1998). Ám engem nem a morálfilozófia, hanem Kant három kritikája, ezek egymáshoz való viszonya, illetve a kanti rendszer problémája érdekelt, s Tengelyi óráin, különösen Az ítélőerő kritikájának – az egyik legnehezebb és legrejtélyesebb Kant-mű – szövegolvasó szemináriumán ehhez is bőven találtam muníciót. A szakdolgozatomat is e témakörből készítettem, talán az volt a címe, hogy Kanti rendszertervezetek a kritikai korszakban – de épp sehol sem találom, hogy ellenőrizhessem. A jegyzeteimet előszedve most látom, hogy Kant írásai alapján Tengelyit is foglalkoztatta a filozófiai rendszer fogalmának értelmezése, ahogy a Munkácsy által A tiszta ész kritikájának módszertani fejezetiről tartott előadás is jórészt ezt a témát járta körül.
Idekívánkozik még az ugyancsak fiatalon elhunyt Vidrányi Katalin (1945-93) neve is; ő ugyan vendégtanárként patrisztikáról (az egyházatyák filozófiája), azon belül is Szent Ágostonról tartott akkoriban órát a bölcsészkaron, a Második fordulat című Kant-tanulmánya, amely a Világosság folyóirat múlt héten már emlegetett 1972-es Kant-mellékletében jelent meg, kötelező olvasmánynak számított. Vidrányi tanulmányának mottója az a híres Kant-idézet, amelynek forrása az ún. Pölitz-féle metafizikai előadások (1788-89), s amit most idemásolok:
„Az in sensu cosmopolitico (a világpolgári értelemben vett – a szerk.) filozófia a következő kérdésekre vezethető vissza: 1. Mit tudhatok? Ezt mutatja meg a metafizika. 2. Mit kell tennem? Ezt mutatja meg a morál. 3. Mit remélhetek? Erről tanít a vallás. 4. Mi az ember? Erről tanít az antropológia. Az egészet antropológiának nevezhetnők, mert a három első kérdés az utolsóra vonatkozik.”