Tavaly decemberi washingtoni látogatásán Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt állótaps fogadta, amikor beszédet tartott a Kongresszusban. Jórészt ennek hatására Biden elnök ez év elején még „Amerika egységéről” beszélt az Ukrajnának nyújtott „egzisztenciális” washingtoni támogatás kapcsán.
Ez volt akkor. A tények ma már mást jeleznek. Az amerikaiak valamivel több mint fele úgy véli, hogy már elég támogatást adtak Ukrajnának, 55 százalékuk kifejezetten ellenzi a további pénzügyi és katonai segélyeket. A hangulatváltozást és a támogatási kérelmek iránti gyöngülő fogékonyságot szeptemberi washingtoni látogatásán Zelenszkij személyesen is érzékelhette. Az ukrán elnök további jelentős támogatást sürgetett, „különben Ukrajna elveszíti a háborút az orosz agresszorral szemben.”
A közvélemény elmozdulását érzékelve Kevin McCarthy, a Képviselőház akkori republikánus elnöke feltűnően barátságtalan hangot ütött meg az ukrán elnök vizitje előtt: „Talán Zelenszkij választott tagja lett a Kongresszusnak? Netán ő az elnökünk? Kérdéseink vannak hozzá az eddig nyújtott támogatások felhasználásáról, s nem látjuk a győzelemhez vezető tervet. Nem kell magunkat elkötelezni semmilyen jövőbeli támogatás mellett.”
Komoly jelzés volt Kijev felé az is, hogy a kormányzati intézmények leállítását elhárító ideiglenes, kétpárti alapon elfogadott költségvetési csomagból – erős szélsőjobboldali nyomásra – kimaradt az Ukrajnának szánt új finanszírozás, amely pedig a Fehér Ház kiemelt prioritása volt. A törvényre meggyőződésük ellenére voksoló demokrata honatyák a közvélemény szemében nem akartak úgy mutatkozni, hogy számukra Ukrajna fontosabb, mint a kormány folyamatos működése.
Több ok játszik szerepet a támogatási kedv általános csökkenésében: az „örökös proxy háború” felé sodródás miatti félelmek Biden elnök határozatlan időre szóló elkötelezettsége és az exitstratégia hiánya miatt, a támogatás egyre növekvő mértéke (gyöngélkedő gazdasággal a háttérben), a beharangozottnál jóval lassúbb, eredménytelenebb ukrán ellentámadás és a segélyekkel való elszámolhatóság körüli aggodalmak a kiterjedt ukrán korrupció miatt. Fokozza a fenntartásokat, hogy háborús körülmények közepette a szokásosnál is nagyobb kihívás a segélyek felhasználásának ellenőrzése.
Az amerikai közvélemény hangsúlyozottan Kína-ellenes, sokan úgy látják, hogy Ukrajna csak eltereli Washington figyelmét a legveszélyesebb stratégiai riválisról. Felmérések szerint Tajvan katonai támogatása – egy esetleges kínai invázió megelőzése érdekében – elsőbbséget élvez Ukrajnával szemben. Sokak szerint az európai szövetségeseknek kellene Amerikát jobban tehermentesíteniük Ukrajnában, a saját hátsó udvarukban a meggyöngült Oroszországgal szemben.
A két nagy amerikai párt között jelentős és növekvő különbségek vannak az elhúzódó orosz-ukrán háborúhoz való viszonyulásban. Bár Ukrajna támogatottságának csökkenése mindkét pártnál megfigyelhető, a visszaesés különösen erős a Republikánus Párt híveinél, akiknek közel háromnegyede (!) ellenzi a további támogatásokat Kijevnek. (A demokraták többsége szerint az eddiginél is nagyobb segítségnyújtásra van szükség.) Ezzel a konzervatív tömegháttérrel nem véletlen, hogy a fősodrú jobboldali médiában már teret nyert az „Ukraine fatigue” (belefáradás Ukrajnába) szóképe. A Fox News, a legnézettebb kábeltelevízió napi szinten agitál a támogatás ellen, figyelmeztetve, hogy ennél fontosabb cél a mexikói határ védelme az elszabadult illegális bevándorlás ellen.
A republikánus politikai elit nem egységes az ukrán támogatás megítélésében. Vannak fajsúlyos politikusok (Mitch McConnell, Mike Pence, Nikki Haley és mások), akik jórészt értékalapon – autokrácia- és oroszellenesség – támogatják Ukrajnát. Vannak haszonelvűek is, akik szerint az ukrán támogatási csomag fölöttébb költséghatékony befektetés, mivel a Pentagon éves kiadásainak töredéke árán anélkül morzsolja fel az ellenséges Oroszország haderejét, hogy közben egyetlen amerikai katona is elesne. Arról nem beszélve – írja a konzervatív Wall Street Journal –, hogy az amerikai katonai segély „nemzetközi kirakati reklámmal ér fel a hazai hadiipar számára.”
A Republikánus Párt izolacionista szárnya már a háború kezdeti szakaszában akcióba lépett. A Kongresszus által eddig jóváhagyott támogatási csomagokat a képviselőház republikánus honatyáinak több mint a negyede ellenezte. A tavaly novemberi félidős választásokon új helyzet teremtődött: a republikánusok többséghez jutottak a képviselőházban, ahol a kormány költségvetésének és az ukrán támogatásnak a kasszakulcsa van. A Trumphoz közel álló frakció vezéralakjai kerek perec közölték: nincs több „biankó csekk” Kijev számára.
Napról-napra erősödik a republikánus szélsőjobboldal hangja. „Ez nem a mi háborúnk, véget kell vetni Ukrajna támogatásának!” – hallani gyakran, de nem csak a legzajosabb trumpista MAGA-táborból. A most kitört Izrael-Hamász háború újabb lovat adott az ukrán támogatást hevesen ellenzők alá, akik szerint az egzisztenciális veszélyben lévő Izrael javára kell átcsoportosítani az Ukrajnának szánt katonai segélyeket. (A kormány tagadja, hogy választani kell és lehet: „a két állam egyidejű támogatása amerikai nemzeti érdek.”)
A republikánus elnökjelölti küzdelem három jelenlegi éllovasa vehemensen ellenzi az Ukrajnának nyújtott vaskos amerikai támogatást. Donald Trump – a legvalószínűbb elnökjelölt – a rá jellemző hetvenkedéssel ígéri, hogy elnökként „24 órán belül” véget vetne a háborúnak, bár eddig még Zelenszkij kifejezett sürgetésére sem fedte fel a csodatervét.
Ron DeSantis floridai kormányzó a kitöltetlen csekkek bideni politikáját már csak azért sem fogadja el, mert nem látja mögötte a stratégiai célt: az „addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig arra szükség van” szerinte nem számít annak. DeSantis nem tartja létfontosságú nemzeti érdeknek Amerika elhúzódó proxy háborúba keveredését Moszkvával a távoli orosz-ukrán határok miatt. A kormányzó – Trumphoz hasonlóan – Biden gyöngeségével magyarázza azt, hogy nem tudta Vlagyimir Putyint elrettenteni Ukrajna megtámadásától. Szerinte Amerikának az orosz-ukrán „területi viszály“ helyett saját déli határának védelmére kellene összpontosítania. Ellenzi Ukrajna NATO-tagságát, mert „nem szolgálja nemzetbiztonsági érdekeinket.”
Vivek Ramaswamy, a harmadik helyen álló, emelkedő pályán lévő elnökjelölt-aspiráns szerint Tajvan sokkal fontosabb amerikai nemzetbiztonsági érdek, mint Ukrajna. Elnökként az oroszok által eddig megszállt területekről való ukrán lemondással és Kijev NATO-n kívül tartásával vetne véget a háborúnak. Ezért cserében az orosz-kínai katonai szövetség – az USA-t fenyegető legnagyobb külső veszély – felmondását szabná feltételül a Kreml számára.
Ezek után mi várható az Ukrajnának nyújtandó amerikai támogatás dolgában, különös tekintettel a 2024-es elnökválasztási kampányra, amelyet nemcsak Kijevben követnek feszült figyelemmel, hanem Moszkvában is?
A Kreml egyértelműen Trump visszatérésében reménykedik, időhúzásra rendezkedik be, legalább a jövő télig folytatni kívánja a háborút, s addig nem akar tűzszüneti tárgyalásokba bocsátkozni Kijevvel.
A kormányzati lezárás körüli kényszerű „mosolyszünet” után viszonylag rövid időn belül felújul majd az amerikai támogatás, amely a háború másfél évében havonta több mint hat milliárd dollárra rúgott, időarányosan ehhez hasonló léptékű segélyeket még Afganisztán és Irak sem kapott. Ám nagy valószínűséggel – a képviselőházi erős konzervatív ellenállás miatt – az eddiginél és a Kijev által vártnál számottevően kisebb lesz a támogatás. Különösen, ha a közeljövőben az ukránok nem produkálnak jelentős katonai áttörést és területi győzelmeket, és a keményvonalas elnökjelölt-aspiránsoknak sikerül kiemelt választási témává felturbózni a „túlzott“ támogatást és az ukrán korrupciót.
Ez a komor közeljövő-kép Kijev számára akkor válhat vészforgatókönyvvé, ha 2024. november 5-én szélsőjobboldali republikánus jelölt diadalmaskodik az elnökválasztáson.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.