Lassan olyanná válnak nemzeti ünnepeink, mint a, mondjuk, a kötcsei találkozó, vagy más egyéb Orbán-féle rendezvény: csak a kiválasztottak lehetnek jelen. A kiválasztottak e helyütt jelenti egyfelől az alaposan megszűrt közönséget, hallgatóságot, de jelenti másfelől a NER-média kizárólagos jelenlétét. Október 23-án, mint arról beszámoltunk, a miniszterelnök ismét vidékre költözik, ezúttal Veszprém a kiválasztott helyszín; itt mondja el beszédét az állami, igen a NER-be olvasztott, valaha közszolgálatiként funkcionált televízió kamerái előtt. Magyarázat persze mindig van, miért nem volt teljesen nyilvános a március 15-i, és most az október 23-i ünnepség sem. De ezek csak elterelő hadműveletek, a valódi okot mindannyian tudjuk: a miniszterelnök tarta zavargásoktól, pontosabban attól, hogy kellemetlen ellenzéki érzelmű néző és sajtóorgánum megzavarja a tiszta ünnepet.
Természetesen a tiszta ünnep inkább csak irónia akarna lenni, annak viszont gyenge: sokkal keményebb szavakkal kellene illetnünk ezeket az elzárkózásokat. Mert mi egyéb volna ez: Orbán valójában egyre inkább kiiratkozik a normális közéletből, egy falanszterben él, és erre rendezkedik be a környezete is. Képzeljük el az 1989-es Orbánt, amint szűk körben beszél a nemzethez, és már nem kiküldi, hanem behívja az oroszokat – kizárólag a saját csapatai előtt. Mindazonáltal nem csodálkozzunk: ahogy egy hirtelen mozdulattal elhárította magától a vitákat, ugyanígy, logikusan jutott el odáig, hogy folyamatosan csak, lényegében, zárt körben érzi jól magát. Mert hát zárt kör ez, amely védi magát a külső hatásoktól, miközben jelentős világpolitikai tényezőként élteti Vezérét. Szűk világ ez azonban, egyre inkább csak a belső határok védik, mindaddig, amíg a magyar társadalom is el nem jut odáig, hogy szabadabb levegőre vágyik.
Mi azonban még nem tartunk itt – inkább fulladozunk.