F mint Karikó

Híres emberek életrajzainak egy bizonyos kritikus tömegét elolvasva rájövünk, hogy mindig ugyanazokra a kérdésekre keressük a választ – azon túl persze, hogy érdekes-e az adott biográfia -: hogy kinek érdemes elolvasni, és hogy mit lehet tanulni belőle. Karikó Katalin most megjelent életrajza vitán felül érdekes: akkor is az lenne, ha nem most kapott volna Nobel-díjat, az tulajdonképpen csak egy szerencsés véletlen (a magyar kiadása is: amikor az időzítésről döntöttek, aligha lehetett több egy nagyon távoli és valószínűtlen lehetőségénél az elismerés). Most viszont, hogy így alakult, a magyar szempontból örvendetes fejlemény rögtön rá is vetül a fenti alapkérdésekre adandó válaszra. Mert sok mindent meg lehet tanulni az Áttörések című könyvből, de azt biztosan nem, hogy hogyan legyünk Nobel-díjasok.

Ez a kötet nem tipikus sikertörténet – sőt. Ott van a végén a siker, de valahogy úgy, mint Jack London szintén önéletrajzi ihletésű regényében, a Martin Edenben: nagyon sok kudarcon át vezet az út hozzá, és tulajdonképpen már későn jön, ahhoz legalábbis, hogy az életet magát megváltoztathassa. Karikó Katalin 1955-ben született, 1973-ban vették fel fel a Szegedi Tudományegyetemre, ahol 1978-ban végzett, a Covid pedig 2020-ban robbant be – a két utóbbi időpont között, vagyis 42 éven át (!) félreértett, mellőzött, sokszor elbocsátott, bogarasnak gondolt kutató volt. Sokkal inkább ez jellemző rá, mint a siker. A szerencséje, és a miénk is, persze, hogy az mRNS vírusok elleni felhasználhatósága volt a bogara – tulajdonképpen már a pályája kezdetétől –, és hogy minden mellőzöttség, lekezelés, elutasítás ellenére végig neki volt igaza. És hogy megvolt benne az a tulajdonság (nevezhetjük kitartásnak, makacsságnak vagy akár önfejűségnek is), hogy a kudarcsorozat ellenére is végigcsinálta, és hogy amikor jött a világjárvány, és a kínaiak közzétették a vírus örökítőanyagának leírását, „pillanatok alatt”, azaz nagyjából fél év múlva készen volt az mRNS-technológiára épülő oltóanyag, miközben a világtörténelem addigi leggyorsabb vakcinája is négy éven át készült.

Karikó Katalin addigra már szerencsére a Biontech-nél dolgozott, annál a német – kis túlzással – garázscégnél, amely az amerikai hátterű Modernával versengve fejlesztette az mRNS-módszert. (Valahol ez is jellemző amúgy: úgy került a Biontech-hez, hogy a saját amerikai egyeteme, ahol előtte több mint egy évtizeden át csiszolgatta az eljárást, semmilyen fantáziát nem látott a dologban, és egyszerűen leépítette őt, az „egy nettó négyzetméterre jutó dollárok” túlságosan alacsony volta miatt. Karikó ugyanis, akiért most egyetemek és akadémiák versengenek, hogy díszdoktorrá fogadhassák, soha nem nyert kutatási pályázatot egy alapvetően a megszerzett kutatásfinanszírozások összegén mért sikerességű ágazatban.)

Röviden azért a konzekvenciákat is érdemes összefoglalni. A neve mellett az F – idehaza, az előző rendszerben – azt jelentette, hogy fizikai dolgozók a szülei, és ez adott neki némi előnyt, vagy inkább kompenzálta a hátrányai egy részét. Mindenesetre abban a rendszerben volt egy mechanizmus, amely gondoskodott róla, hogy ha valaki kiemelkedően tehetséges (ő például a harmadik lett az országos biológiaversenyen), akkor kapjon egy esélyt kellő anyagiak és értelmiségi családi környezet nélkül is. Ő pedig élt a lehetőséggel, és elment egészen addig, amíg abban a szisztémában elmehetett: a külföldi pénzből létesült, világszínvonalú Szegedi Biológiai Központig, a nemzetközi tudományos pályán szinte elkerülhetetlen kényszer-beszervezésig, és a nem jelentés miatti, szintén törvényszerűnek tekinthető kirúgásig. Amivel Magyarország, mint ma már tudjuk, elveszített egy potenciális Nobel-díjast, az USA pedig megnyert egyet, anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik ország bármit is érzékelt volna ebből.

Van néhány tételmondat a könyvben, amelyek időrendben egymás mellé másolva többet mondanak bármiféle utólagos okoskodásnál. „A tudomány története tele van olyan esetekkel, ahol nagyon okos emberek kinevetik a jó ötleteket.” „Ha van szuperképességem, az mindig is ez volt: az akarat, az igyekezet és a kitartás: keményen és módszeresen dolgoztam, és nem hagytam abba.” „Én csak azt láttam, hogy mennyi mindent kellene még tudnom. És ha volt még mit megtanulni, azonnal hozzá is fogtam. Nem tudtam nem megpróbálni.” „Ma néha megkérdezik tőlem, mi kell ahhoz, hogy egy anya sikeres kutató lehessen. A válasz egyszerű és egyértelmű: jó minőségű és megfizethető bölcsődei és óvodai ellátásra van szükség, olyanra, amilyen számunkra elérhető volt Magyarországon.” „Néha még a tudomány fejlődése is – annak minden módszerével és fegyelmezettségével együtt – a jó öreg szerencsén múlik."

Hát, valahogy így. Karikó Katalin csak az akkori Magyarországon fejlődhetett azzá a fiatal kutatóvá, aki ezt az életpályát végig tudta csinálni, de Nyugatra kellett mennie azért, hogy be is futhassa azt a pályát, amire az itthon szerzett tudása és a képességei alkalmassá tették. Kellett hozzá az a magyarországi szocialisztikus szisztéma, és kellett hozzá a könyörtelennek mondott kapitalizmus is. Hogy van-e ebben bármi tanulság, azt döntse el a kedves olvasó, leginkább az unortodox karriersztoriként és tudománytörténeti alapműként is értelmezhető, kifejezetten szerény és élvezhető stílusú könyv elolvasása után. (Szerintünk van: például az, hogy az előző 100 évben többnyire a lehetséges Nobel-díjasainkat veszítettük el sorra, most viszont megint afelé tartunk, hogy már azok se tanulhassanak jó iskolákban jó tanároktól, akiket aztán később elveszíthetnénk; pont mint Klebelsberg közoktatási reformja előtt.) Hogy kinek érdemes végigolvasni? Szülőknek, pedagógusoknak, miniszterelnököknek, a tudománypolitika irányítóinak mindenképpen. Az oltás- és tudományszkeptikusoknak méginkább. Talán leendő tudósoknak is. S hogy mit tanulhatunk belőle? Ez talán a legnehezebb kérdés az összes közül. Karikó Katalin nem Magyarország, és nem is az USA miatt lett Nobel-díjas, hiszen egyik ország tudományos rendszere sem fogadta el igazán. Nem a zsenialitása, és nem is a körülmények együttállása nyomán (az mRNS technológiát nem a Covid tette naggyá, csak rámutatott a létezésére és a hatékonyságára, de ha nincs ez a világjárvány, akkor jött volna egy másik, vagy a rák, vagy bármi, de ez az innováció egyszer biztosan befutott volna). Hanem leginkább a mindent lebíró szorgalmának meg az elkötelezett és alázatos tudni akarásának köszönhetően. Idehaza most ugyan éppen egyiknek sincs szezonja, de hátha egyszer majd lesz – addig meg csak őrizzük magunkban a gondolatot.