- Süveg Szilvia: Litánia

A belső elhárítás talaján, ahol élünk, a dolgok ki nem mondhatók, le nem írhatók. Talajunk szilárd, mondhatni anyagi. Mondjuk hát! Mi egy hangúak vagyunk, értelmünk egy rugóra jár, szívünk dobbanása ismeretlen. Testünk tűz, ami a lelkünkre ég, de mi nem ijedünk meg. Simák leszünk és szőrtelenek.
A belső elhárítás talaján, ahol élünk, árad a mi internetünk. A hálózatok hálózatát nem fáradunk megérteni, elfogadjuk. Dehogy menekülünk. Menetelünk jobbra át, meg balra át. Aki akadályoz minket, azt diliteljük. Így élvezünk. Jó nekünk. Nem zuhanunk, emelkedünk. Trónunkat a magasság fölé helyezzük. Újratervezünk.
A belső elhárítás talaján, ahol élünk, vakságunk ragaszkodik hozzánk. Szemünkben idegen anyag. Unjuk Jézust, unjuk Buddhát, unjuk az összes prófétát. Könnyű, lágy, buborékos hírnévre vágyunk. Sztárcelebek vagyunk. Bűnünk dilit, lelkünk dilit. Három napig csillagunk ragyog. Lájkjaink az egekbe szöknek. Lehet-e feljebb?
A belső elhárítás talaján, ahol élünk, létünk a tét. Öntudattal ragaszkodunk sötétségeinkhez, ettől vagyunk egyediek. Régebben még besúgtunk, vagy titkoltuk az aberrációnkat, ma önérzettel vállaljuk mindkettőt. Mi így vagyunk szerethetők. Szürke galambokkal pöttyözött ég alatt játszunk magunkkal. Bekebelezünk minden táplálékot, szellentésünk Las Vegastól Pekingig ér. Szívjátok!
A belső elhárítás talaján, ahol élünk, nem szeretjük a testi szenvedést. Bár még nem győztük le a halált, körbenézünk, mit győzhetnénk le hát addig is. Jogunk van ahhoz, hogy a testünk irányítson. Kis fiúkák ánuszáért eladjuk a hazát, ami úgyis olyan megfoghatatlan, mint a lélek. Nem a személyünk a fontos, mi nem is vagyunk. Hanem a világ, a korszak, mikor mi, de arról nem mi tehetünk. Mi csak árulunk.
A belső elhárítás talaján, ahol élünk, múltunkkal szembenéző regényen dolgozunk, de halálunkig nem készülünk el vele. Ami megjelenik belőle, az még nem az igazi, csak kicsi el-igazítás, sörért, borért. Bűnbánatra kizárólag azért vagyunk képtelenek, mert nem találjuk hozzá a műfajunkat. Bocsánatot nem kérünk a megbocsájthatatlanért. Jóvá nem teszünk semmit, mert meggyőződésünk, hogy az jóvátehetetlen. Úgyhogy együtt élünk vele. Kicsit keserű, de azért kolbásszal, szalonnával elég jól csúszik. Pálinkával pláne. Aki arra kér minket, hogy próbáljunk meg mégis valamit jóvátenni, azt feljelentjük, mert amióta világ a világ, így megy ez. Mi tudjuk. Ismerjük a dörgést.
A pszichológusunknak megmondjuk a frankót, két örömünk van, a szesz és a szex, amikor arra kér minket, letsz bí pozitív.
A belső elhárítás talaján, ahol élünk, permanensen hárítunk belülről. Csak nem tudjuk, miért félünk. Nem tudjuk, ki nyom, ki támogat, ki akarja nyakunk szegni, és miért. Éjjel arra ria­dunk, hogy menekülünk, irtózunk a magánytól, az öregségtől. Részvétre vágyunk, de ha nincs, megteszi egy korsó sör is. Amíg sör van, addig meg úgyse halunk.
A belső elhárítás talaján, ahol élünk, 10, 20, 300 éve dagonyázunk kollektív tehetetlenségben, álmunkban anyacsavart lopunk a gyárból, és hunyorgunk a szembesítésnél, buzgón nézünk a hátunk mögé, hátha van ott valaki, például Te. Vagy bárki, aki eligazít.
A belső elhárítás talaja, ha kicsúszik a lábunk alól, új talajt keresünk, ahol egy ideig még elleszünk, megússzuk valahogy. Kicsit szokatlan lesz, mint fasz után a bunkósbot, de az aktus, az marad. Csukott szemmel egészen jól boldogulunk.