Milák Kristóf;

Az úszó is ember

Igaza van Wladár Sándornak, amikor azt mondja, hogy Milák Kristóf tartozik Magyarországnak, és kötelessége lenne elvégeznie az edzője által megkövetelt munkát.

Már amennyiben a Magyar Úszószövetség elnöke abból indul ki, hogy egy könyvelő sem kap fizetést, ha nem készíti el az adóbevallást, a fizetéséért, a szakma támogatásáért Miláknak valóban úsznia kellene, és persze, jó volna, ha visszanyerné az úszás iránti szenvedélyét, Párizsba jó formában érkezne, eséllyel rajtolna, és újfent megörvendeztetne bennünket. Ám Wladár kijelentésében Milák „csak” úszó, a magyar úszósport „terméke”.

Milák, az ember legföljebb magának tartozik elszámolással. A saját lelkiismeretének, hogy a kétség kívül évszázados tehetségével mit kezd. Az elnök szavai tárgyiasítanak, kisajátítanak, és nem törődnek magával az emberrel. Valami megtört Milákban, hiába ígérte szeptember elején a több hónapos kihagyásból visszatérve, hogy teljes elánnal veti bele magát a vízbe meg a munkába, ez valamiért nem megy neki. Ha nem akar többé úszni, vajon miért nem? És lehet őt kárhoztatni, ha már nem leli benne örömét? Nem az az emberi létezés egyik legfontosabb célkitűzése, hogy próbáljunk meg önazonos, folyamatosan fejlődő, boldog és kiegyensúlyozott életet élni? Ha neki ebbe az úszás nem fér már bele, és úszás nélkül érzi jobban magát, az is siker, csak éppenséggel számára kizárólagos. A MÚSZ szempontjából nyilván tragédiának hat a talentuma elvesztegetése, de vajon visszahúzódó, nyugalomra vágyó, különös személyisége nem azért menekülne ebből a közegből, mert azt érzi, még ha ezt meg sem tudja fogalmazni magának, hogy ebben a történetben ő egy aranytojást gyártó gépezet?

Akárhogy is van, a bizonytalanság senkinek nem jó. Ha ki akar szállni, tegye. Az ő élete. De egy ilyen döntés meghozatalához is naggyá kell válni. Nem úszóként: emberként.