Amíg a világ el van foglalva a közel-keleti krízissel, az orosz birodalom zavartalanul bonyolíthatja befolyás-visszaszerző különleges katonai műveletét Kelet-Európában – ez lett volna a legkézenfekvőbb 56-os párhuzam az idei ünnepen. És ez az, egyúttal, amelynek a legkisebb esélye sem volt rá, hogy felbukkanjon a veszprémi Orbán-beszédben. Pedig a magyar kormányfő szereti a nagy világmegfejtéseket. Csak ahogy öregszik; ahogy egyre több a be nem vált jóslata, úgy válnak ezek a prognózisok mind szélsőségesebbé, és egyre inkább összeesküvés-elmélet jellegűekké (miközben ő maga egyre jobban hisz – mivel sarokba szorított helyzete miatt kénytelen hinni – bennük).
Mondjuk annak sem volt igazán komoly sansza, hogy 1956 a maga teljes valójában szóba kerül. Magyarország legutóbbi, immár 67 éve lezajlott forradalmának egyszerűen nem létezik olyan érvényes narratívája, amely Putyin ölelő karjaiból hazaszaladva hitelesen előadható. Lehet próbálkozni Brüsszel Moszkvává gyalázásával, csak egyrészt nem hangzik túl jól ezzel a mostani, egyre erősebb orosz akcentussal, másrészt pedig azt, hogy mi a különbség a két főváros között, éppen Orbán Viktor tudhatja a legpontosabban: elődjének, a mára félhivatalosan felejtésre ítélt Nagy Imrének az életébe került, hogy ellent mert mondani Moszkvának, a felcsúti (valójában alcsúti; hogy az előbbi mi módon került az utóbbi helyére a születés-misztériumban, arról tényleg érdemes lenne megkérdezni egy lélekbúvárt) népfelkelő viszont úgy csatázik – a saját elmondása szerint - életre-halálra Brüsszellel, hogy közben a családja félezer milliárdos vagyonkát tudott félrerakni a magánzsebekbe térített uniós támogatásokból. Igaz, ezzel kapcsolatban legalább volt egy őszinte mondata: „Most nem a tankok gurulnak be keletről, hanem a dollárok gurulnak be nyugatról, ugyanoda és ugyanazokhoz” – ha dollár helyett eurót mond, ezzel akár telibe is találhatta volna az igazságot (hiszen pont azokhoz gurulnak most az eurók, akik érdekében anno a lánctalpasok jöttek: az orosz imperializmus helybéli barátaihoz).
Így, hogy egészen Veszprémig szaladt elmesélni, mekkorát győzött már megint ebben a csak az ő fejében létező szabadságharcban, szinte föl sem tűnik, hogy a minapi keleti illiberális csúcsról, ahová a munkából ellógva, vagyis az Európai Tanács ülése helyett zarándokolt el, szó szerint üres kézzel érkezett haza. Pedig biztosan nem ez volt a terv, és nem is ez a szokás: amikor legutóbb, tavaly februárban az orosz elnök ölébe ült, akkor is hozott „olcsó” orosz gázt meg végtelenített rezsicsökkentést (annyit is ért mindkettő, de ez más lapra tartozik). Még a világjáró kisinasa, Szijjártó Péter is kínosan ügyel rá, hogy amikor valamelyik portyájáról visszatér, legalább füllentsen valamit arról, hogy mit intézett. Orbán meg egyenesen az általa elképzelt új világrend két legfontosabb vezetőjével találkozott – a való világunk tényleges irányítói helyett –, és semmi? Ennél még Kádárnak is jobban fizetett az örök és megbonthatatlan barátság.