- Claire Keegan: Ilyen apróságok (részlet a regényből)

Októberben elsárgultak a falevelek. Aztán eggyel visszatekertük az órát, fújni kezdett az állandó novemberi szél, és pucérra vetkőztette a fákat. A kémények okádta füst szétterült New Ross városán, elnyúló fonadékként lebegett fölötte, végül szétoszlott a rakpartokon, és az eső hamarosan felduzzasztotta a Barrow folyó sörbarna vizét.
Az emberek többnyire rosszkedvűen viselték az időjárást: boltos és mesterember, férfi és nő mind a hidegről beszélt, a postán, a segélyosztó sorban, a piacon, a kávézóban, a szupermarketben, a játékteremben, a kocsmában és a sülthal-árusnál ki-ki a maga módján azt taglalta, micsoda eső esett, hogy ez mit is jelent – jelent-e valamit egyáltalán –, mert hát ki hitte volna, hogy megint ilyen cudar lesz az idő? Az iskolába induló gyerekek fejükre húzták a kapucnit, az anyák pedig, akik megszokták, hogy leszegett fejjel futnak a szárítókötélhez, lassan már ki se mertek teregetni semmit, mert nem hitték, hogy akár egy ing is megszárad estére. Aztán jött az éjszaka, beállt a fagy, az ajtók alatt bekúszott a metsző hideg, és belehasított a rózsafüzért morzsoló térdeplők térdébe.
Odakint az udvarban Bill Furlong, a szén- és fakereskedő dörzsölgette elgémberedett kezét, s közben azt mondta az embereinek, ha ez így megy tovább, hamarosan új gumik kellenek a teherautóra.
– Egész nap úton van – jegyezte meg. – Lassan a felnin járunk.
És ez igaz volt: alighogy az egyik vevő kilépett a kapun, sarkában már ott állt a másik, vagy a telefon szólalt meg, és szinte mindenki azonnali szállítást kért, de legalábbis gyorsat, a jövő hét nem jó.
Furlong szenet árult, tőzeget, antracitot, fű­rész­árut és rönkfát. Ezekből fél mázsát, egy má­zsát, egy tonnát vagy egy teherautónyit rendeltek tőle. Árult még bálázott brikettet, gyújtóst és palackos gázt is. A legpiszkosabb munka a szén volt, amit télen havonta kellett elhozni a rakpartról. Az embereknek két álló napjukba telt, míg elhozták, behordták az udvarba, elrendezték és kimérték. Eközben a prémsapkás lengyel és orosz matrózok, akik szinte egy szót se tudtak angolul, városszerte felbukkantak hosszú, gombos kabátjukban.
Az ilyen forgalmas időszakokban a kiszállítást jobbára Furlong maga bonyolította, az új rendelések fölvételét és a gazdák által behozott kivágott fatörzsek feldarabolását, felhasogatását pedig az emberekre hagyta. Egész délelőtt jártak a fűrészek, lapátok, de amikor délben megkondult az Úrangyala-harang, az emberek letették a szerszámot, lemosták kezükről a feketeséget, és átmentek a Kehoe’sba, ahol meleg ebédet kaptak levessel, péntekenként meg fish and chipset – sült halat krumplival.
– Az üres zsák nem áll meg – mondogatta új pultja mögött állva Kehoe asszony, miközben szeletelte a húst, és hosszú merőkanalaival porciózta a zöldséget meg a krumplipürét.
Az embereknek jólesett, hogy leülhetnek, föl­engedhetnek és jóllakhatnak, mielőtt rágyújtanak, és visszamennek a hidegbe.
Furlong a semmiből jött. Mondhatni még annál is mélyebbről. Anyja, aki mindenes volt Wilson asszony, a protestáns özvegy városszéli nagy házában, tizenhat évesen esett teherbe. Amikor a baj kitudódott, és övéi világossá tették, hogy a lányról többé hallani sem akarnak, Wilsonné nem adta ki az útját, azt mondta, csak maradjon, és dolgozzon tovább. Furlong születése reggelén anyját Wilson asszony vitette kórházba, és haza is ő hozatta a gyerekkel együtt. 1946. április elseje volt, némelyek azt mondták, bolond lesz a fiú.
Csecsemőkorát Furlong jórészt Wilsonné konyhájában töltötte, eleinte egy mózeskosárban, később a kredenc mellé állított nagy babakocsiba szíjazott hámban, ahonnan már nem érte el a hosszú, kék üvegeket. Legkorábbi emlékei a fekete szervírozótálak – forró! forró! –, meg a kétféle színű négyzetlapokból kirakott fényes kőpadló, amin előbb mászott, később járt, és amiről még később megtudta, hogy olyan, mint a dámatábla, amin a bábok vagy átugorják, vagy kiütik egymást.
Ahogy Furlong növekedett, Wilsonné, akinek saját gyermeke nem volt, a pártfogásába vette, kisebb feladatokat bízott rá, és segített neki az olvasásban. Az asszony, akinek volt egy kisebb könyvtára, mások ítéletével mit sem törődve, de visszafogottan élte a maga életét hadiözvegyi nyugdíjából meg abból a pénzből, amit herefordi marhákból és seviot juhokból álló gondozott kis nyája jövedelmezett. A házban lakott még Ned, a béres is, és sem a házon belül, sem a szomszédokkal nemigen adódott súrlódás, mivel a körülkerített birtokon okosan gazdálkodtak, és nem tartoztak senkinek. Nem okozott feszültséget a vallás sem, amely mindkét részről langyos volt; vasárnaponként csak annyi történt, hogy Wilsonné másik ruhába és cipőbe bújt, fejére tette a jobbik kalapját, Ned pedig a Forddal elsofírozta a templomba, aztán az anyát meg a gyereket kicsit tovább vitte a kápolnába – a hazaérkezés után az imakönyv és a Biblia az előszobában várta a következő vasárnapot vagy szent ünnepet.
Az iskolában csúfolták Furlongot, a legkülönfélébb gúnyneveket aggatták rá; egyszer úgy ment haza, hogy a kabátja háta össze volt köpködve, ám a nagy házhoz fűződő kapcsolata mégis némi szabadságot és védelmet nyújtott neki. Később szakiskolás lett, majd néhány év után a szénkereskedésbe került, ahol eleinte azt a munkát végezte, amit ma az emberei, de lassankint feljebb küzdötte magát. Talpraesett volt, értett az üzlethez, és mivel magáévá tette a protestáns erényeket – korán kelt és nem ivott –, megbízható ember hírében állt.
Ma itt él a városban feleségével, Eileennal és öt lányukkal. Amikor megismerkedtek, Eileen a Graves & Társa irodájában dolgozott. Furlong a szokásos módon udvarolt neki, esténként moziba vitte, meg hosszú rakparti sétákra. A lány fényes, fekete haja, palaszürke szeme és gyors, gyakorlatias észjárása vonzotta. Amikor eljegyezték egymást, Furlong kapott Wilsonnétól pár ezer fontot az induláshoz. Némelyek azt mondták, az asszony azért adta neki a pénzt, mert az övéi közül valaki lehetett az apja – nem ám a királyok után keresztelték Williamnek.
De Furlong sose tudta meg, ki az apja. Anyja hirtelen halt meg, vadalmát talicskázott fölfelé a házba lekvárnak, amikor egy nap elterült a macskakövön. Agyvérzés, mondták később az orvosok. Furlong tizenkét éves volt ekkor. Amikor évekkel később kikérte az anyakönyvi hivatalból a születési bizonyítványát, az apja rovatban csak annyi állt: ismeretlen. A tisztviselő undok vigyor kíséretében nyomta kezébe a papírt a pult fölött.
Furlongtól távol állt a múltba révedés; figyelmét lekötötte, hogy gondoskodjon a lányairól, akik ugyanolyan fekete hajúak és fehér bőrűek voltak, mint Eileen. Már az iskolában kitűntek. A legnagyobb, Kathleen szombatonként bejárt apjával az apró konténerirodába, és zsebpénz fejében segített az ügyvitelben: könyvelte a heti bevételt, és vezette az áruk nyilvántartását. Joan is jófejű volt, nemrég került be az énekkarba. Mind a két lány középiskolába járt, a Szent Margitba.
A középső gyerek, Sheila és a második legkisebb, Grace, akik között tizenegy hónap volt a korkülönbség, fejből fújta a szorzótáblát, tudott két számjegyű számmal osztani, elsorolta Írország megyéit és folyóit, sőt megmutatta és kiszínezte őket a konyhaasztalon. Muzikálisak is voltak, keddenként, iskola után harmonikaórát vettek odafönt a zárdában.
Loretta, a legkisebb az emberek közt félénk volt ugyan, de a füzeteibe arany meg ezüst csillagokat kapott, sorra olvasta Enid Blyton könyveit, és Texaco-díjat nyert a rajzával, amelyen egy kövér kék tyúk korcsolyázik a befagyott tavon.
Látva, hogy a lányok megtanulták a fontos apróságokat – a templomban térdet hajtanak, a boltban megköszönik a visszajárót –, Furlongot igazi, jóleső öröm öntötte el, amiért ilyen gyerekei vannak.
– Szerencsések vagyunk – mondta egy este Eileennak az ágyban. – Hányan vannak, akiknek rosszul megy a sora.
– Szent igaz.
– Nem mintha dúskálnánk – mondta Furlong. – De mégis.
Eileen keze lassan kisimított egy ráncot a takarón. – Történt valami?
Furlong nem felelt azonnal. – Mick Sinnott kisfia ma megint aprófát gyűjtögetett odakinn az úton.
– Persze megálltál, mi?
– Zuhogott az eső. Leálltam, fölvettem, és nekiadtam, ami apró a zsebemben volt.
– Gondoltam.
– Úgy beszélsz, mintha száz fontot nyomtam volna a kezébe.
– Ezek maguk hozzák ám magukra a bajt.
– Csak biztos nem a gyerek.
– Kedden Sinnott megint tökrészegen támasztotta a telefonfülkét.
– Szerencsétlen – mondta Furlong. – Valami baja van.
– Az ital, az a baja. Ha egy kicsit is gondolna a gyerekeire, nem csinálná ezt. Kirángatná magát belőle.
– Talán nem képes rá.
– Lehet. – Eileen sóhajtott, átnyúlt a lámpához, és eloltotta. – Mindig van, aki a rövidebbet húzza.
Akadtak esték, hogy Furlong efféle apróságokat hozott szóba Eileennak az ágyban. Máskor, ha egész nap sokat cipekedett, vagy egy defekt miatt bőrig ázott az úton, otthon csak bekapta az ételt és zuhant be az ágyba, ám éjszaka fölébredt, s míg Eileen mélyen aludt mellette, ő csak feküdt, de az agya forgott lázasan. Végül fölkelt, lement, és teát főzött. Aztán állt az ablaknál a csészével, nézte az utcát meg ami a folyóból látszott, figyelte az apró mozgásokat: a kukában maradék után kutató kóbor kutyákat; a szélfútta, eső áztatta nejlonzacskókat, az üresen görgő italosdobozokat; a kocsmából magányosan hazafelé tántorgókat. Ezek a botladozók néha énekeltek egy kicsit. Máskor éles füttyszót meg nevetést hallott, ettől megfeszült. Elképzelte növekvő lányait, hogy felnőnek, és kimennek ebbe a férfivilágba. Már eddig is észrevette, hogy követik őket a férfitekintetek. Gyakran támadt benne feszültség; nem tudta megmondani, miért.

                                                                                                Nemes Anna fordítása