Az 1870-es években keletkezett regény első lapjain Magyarországot 1952-ben látjuk, és – mint ma már tudjuk – semmi sem igaz a vízióból. Hazánk államformája e lapokon – magától értetődően – királyság, a trónon Árpád király ül, természetesen a Habsburgi házból, annak köszönhetően, hogy előzőleg a pápa (aki Pozsonyba költözött) szentté avatta az egykori honfoglaló Árpádot, minek következtében az új uralkodó joggal viselheti e nevet. A regény szórakoztató és tanulságos, kedves és fordulatos, sőt, a ténylegesen bekövetkezett események tudatában számunkra talán még szórakoztatóbb is, mint egykori olvasói számára volt.
Ha ehhez az olvasói élményhez hozzávesszük Az ember tragédiája jövő-jeleneteit, vagy pláne Az apostol jövőképét, akkor megállapíthatjuk, hogy Madách vagy Petőfi ugyancsak nem bizonyultak jobb jósnak Jókainál, pedig e három férfiú egyaránt géniusz volt a magyar szellemi életben, és ma is méltán tartjuk nagyra őket. És mégis figyelemreméltó, milyen sok elemét, viszonyát és jellemzőjét látták meg a jövőnek, milyen érzékletesen, a lényeget tekintve jól, néhány dolgot illetően pedig egész pontosan festették fel olyan korok nagy képét, amelyekről semmilyen tapasztalatuk nem lehetett. Nem is jövőlátó képességeikről, hanem jelen-értelmező okosságukról érdemes inkább elmélkednünk, és nem csak az ő esetükben.
Elgondolkodtató ugyanis, hogy saját koruk politikai viszonyait ugyanakkor mennyire tévesen ítélték meg. Politikai felfogásuk, helyzetértékelésük, meggyőződésük – ha ugyan nem változott az idővel, esetenként, ha esély volt rá, többször is – jószerivel egy pillanatra sem volt tisztának vagy különösebben bölcsnek mondható, mégis jelentős hatást gyakorolt másokra, az egykori kortársakra és az utókorra egyaránt. Nem ritkán kifejezetten rosszul, oktalanul, netán ostobán vagy éppen bűnösen hibásan látták saját korukat, sokszor erkölcsi értelemben is.
Nincs okunk kárhoztatni nemes nagyjainkat hajdani esetleges tévelygéseikért, de jogunk és okunk van bírálni azt a hivatalos magyar történelemfelfogást – mert nálunk ilyen is van –, amely e kitűnő férfiakat és sok más jeles szerzőnket nagy orákulumoknak, váteszeknek, történelem-értelmezőknek tekinti, holott e szerepre ők maguk – másokkal együtt – több okból sem lehettek méltók, néhányan közülük pedig a legkevésbé sem vágytak rá.
Volt közülük egy pár (jellemzően az azóta elfeledettek közül), aki időnként alkalmasnak bizonyult hasonló megmondó-pozícióra, de a legtöbb történelmi alak, szellemi potentát, irodalmi vezéregyéniség ma inkább a tévedései méreteivel, félreértései hatalmasságával lep meg. A kortársi ítélet mindig csalóka, de az utókor értékelése sem egyértelmű. Nem véletlen, hogy oly sok korszak oly sok nemtelen gazfickója használta már fel jeles elődeink nevét borgőzös, hitvány, hatalomközpontú, vagy éppen aljas politikai törekvéseinek takarójául, hazug előzményként, példaként, referenciaként hivatkozva rájuk.
Ám ebből a sajátságos szempontból nem tarthatók sokkal jobbaknak a szellemi élet markáns személyiségei, hírmagyarázói, kor-kommentátorai sem, a történelmet erkölcsi-politikai példatárnak használók, a tény-torzítók, a múltértékelők, trendek megállapítói, mintázatok felkutatói, lapos párhuzamok gyenge kitalálói. Még ha néhány esetben nem direkt politikai célok, szánalmas igazodási szándékok vezetik is őket, tudományos vagy közéleti megfontolásaik, megélhetési motivációik, érvényesülési vágyaik ugyancsak aligha magyarázhatják sommás ítélkezéseik hevét.
A történelmet, különösen a százszor meghazudtolt magyar történelmet ívként látni és láttatni, a folyamatokból következtetéseket levonni, a jövőre nézve tényeket megállapítani, vagy egyáltalán csak állításokat tenni – kétes vállalkozás. Még egy Jókainak, egy Petőfinek, egy Madáchnak és számos társuknak sem sikerült,
pedig ők többnyire fikciót írtak, nem tudományos előrejelzéseket, a legmagasabb művészi nívón.
Az olyan megállapítások például, mint hogy a magyar nép nem érett a demokráciára, vagy hogy a közép-európai régióban szükségszerűen más politikai rendszernek kell lennie, mint Nyugaton, vagy hogy a magyar néplélektől idegen a szabadság társadalma, pláne a nyílt társadalom, vagy hogy a Kádár-korszak néplelkét egyedül Orbán ismerte fel, és aszerint építette ki bűnös rendszerét, vagy hogy egyáltalán létezik néplélek, bármilyen gyakran hangoznak el, valójában igazolhatatlan állítások.
Hiszen reflektálatlan következtetéseket a jelenre vagy a jövőre nézve még az olyan – tartalmukat tekintve többé-kevésbé igaz – állításokból sem lehet levonni, mint hogy a magyar politikai históriában általában nehéz volt leváltani a kormányt, vagy hogy a pártrendszert (ha volt) mindig egy erős (domináns, pláne hegemón) párt uralta, vagy hogy a centrális erőtérnek nagy hagyománya van a magyar politikai rendszerben, mert ezen megállapításokból feltétlenül nem következik semmi. Legkevésbé az, hogy mindennek akként kellene lennie, amint volt, még ha van is rá hajlam, hogy régi minták ismétlődjenek újra és újra.
Inkább az figyelhető meg, hogy a demokrácia éppúgy tanulható, mint a szorzótábla, és bizonyos intézmények azért alakíthatók meg a stabilitás reményével, mert bennük megtestesül őseink, vagyis az emberiség kollektív bölcsessége még akkor is, ha egyes intézmények működését nem nálunk próbálták ki először. A történelmi igazságok, a közös história nagy tanulságai nem egyszerűsíthetők a vulgarizmusig, de nem is bonyolíthatók a relativizmusig, a hiábavalóság nihilizmusáig. Másutt vannak a hangsúlyok, mint első látásra látszanak.
A politikai rendszer, melyben ma élnünk adatott, kő-egyszerű logikája ellenére nem mutatja egyszerűnek magát. Nemhogy a jövőt, a jelent sem értjük. És ez abból is fakad, hogy fogalmunk sincs a múltunkról. Arról a múltról, amelyről a legjobban hisszük, hogy tanultunk belőle.
Midőn akár csak néhány pillanatra kinyitjuk a hazai internetet, a tévét vagy bármely magyar rádiót, a magyar világ olyan nem értését tapasztaljuk a magyar szellemi élet megszólalóitól, hogy az elkeseredésünk indokolt lesz.
„A bérenc toll szándékos túlzással, a rajongó pedig fantáziája után, paradicsomi színekkel festi ki az (…) állapotokat. Annak a belseje pedig el van zárva jobban, mint valaha azelől, hogy idegen szemek a belsejébe láthassanak" – írja Jókai a szóba hozott zseniális regényében olyan témáról szólva, amelyet kiválóan látott előre.
Van okunk hinni, hogy feltárható néhány egyenes igazság a sokak szemében rejtélyesnek mutatkozó mai magyar politikai rendszerről. És e feltárást összegző szükséges diskurzusnak minden bizonnyal aligha lehet méltóbb fóruma, mint az idén százötven éves Népszava.
