1956 november elsején, amikor a szovjet csapatok kivonultak Budapestről és úgy tűnt, hogy győzött a magyar forradalom, István New Yorkban volt. Haza akart menni, hogy láthassa a családját, úgyhogy eladta a kocsiját, egy Volkswagent. 800 dollárt kapott érte. A pénz repülőjegyre kellett, amit meg is rendelt a Pan Am légitársaságnál. Izgatott volt, mert először láthatta volna a családját 1948 óta, amikor Budapestről Párizsba ment.
Izgatott volt a forradalom miatt, de egyben bűntudat is gyötörte. Amiért István először Münchenben, majd New Yorkban a Szabad Európa Rádiónál (SZER) dolgozott, az 50-es évek elején kitelepítették a családját.
Pár nappal később, november 4-én a szovjet csapatok visszatértek és leverték a forradalmat.
A hír Istvánt a szobatársa, Kovács Imre társaságában érte, aki a háború utáni Magyarországon egy ideig a Nemzeti Parasztpárt vezetője volt. A repülőjegyét vissza tudta váltani, a Pan Am megtérítette a 800 dollárját.
Nagyjából három hónappal később találkoztam velük, a SZER Park Avenue 2. alatti székházában. Egy rokonom dolgozott ott, ő szervezte meg a találkozót a két magyarral. Az én célom akkor az volt, hogy kiderítsem, megvenne-e a SZER tőlem egy csomó, a forradalom alatt kiadott magyar újságot. Mint kiderült, a SZER mind a 41 magammal hozott újságot megvette, 164 dollárt fizettek értük, ami akkor nagy pénz volt. Istvánt és Imrét azonban jobban érdekelte a velem való beszélgetés, mivel első kézből mondhattam el nekik, mit láttam októberben és novemberben Budapesten. Legalább két órát beszélgettünk az irodájukban, lehet, hogy annál is többet. Sajnos a részletekre már nem emlékszem, de arra igen, hogy meglepődtem, milyen tájékozottak voltak.
Istvánnal csaknem másfél évtizeddel később, 1970-ben találkoztunk újra, a Columbia Egyetemen, ahol 1970-71-ben egyéves kutatói ösztöndíjat kaptam a Zbigniew Brzezinski vezette Kommunista Ügyek Kutatóintézetében. Marshall Shulman, az Orosz (ma Harriman) Intézet igazgatója egy ebéd informális légkörében részidős tanári állást kínált. Felajánlotta, hogy tanítsam a Nemzetközi kommunizmus című kurzust. Erre István megkérdezte, nem akarok-e maradni és Közép-Európáról is tanítani néhány kurzust. Azt feleltem, hogy az én szakterületem a szovjet külpolitika és sosem tanítottam még a „saját” térségemről, de biztosított róla, hogy születésemnél és magyarországi múltamnál fogva eleget tudok ahhoz, hogy tartsak pár kurzust.
Tizenöt évet maradtam a Columbián, teljes munkaidőben, amikor Shulman vagy valaki más alkotói szabadságon volt, más években félállásban. Istvánnal barátok lettünk. Pipáztunk és magyarul beszélgettünk. 1993-ban Washingtonba költöztem, de a barátságunk megmaradt. Amikor meglátogattam a New York-i Riverside Drive-on, arról vitatkoztunk, melyik magyar szalámi a jobb – a Pick vagy az Amerikában készült utánzat. (Neki a Pick ízlett jobban.) Politikáról, legyen szó a kommunizmus bukása utáni új magyar kormányokról, vagy az amerikai külpolitikáról, sosem vitáztunk.
A 90-es években élénken érdeklődött a projektem iránt, amely a végül öt nyelven megjelent Vesztett illúziók (Osiris Kiadó, 2006) kiadásához vezetett. Ezzel kapcsolatban igen sokat beszélgettünk akkor a SZER-ről. Bár István Európában és New Yorkban is könyvtárosként dolgozott, a magyar részleg minden műsorvezetőjét és szerkesztőjét ismerte. Általánosságban kritikus volt a SZER azon munkatársaival, akik rögtön a háború után hagyták el Magyarországot és azokat pártolta, akik hozzá hasonlóan Budapesten tapasztalták meg az 1945-48 közötti „demokratikus közjátékot”.
Amikor bizonyítékokkal szolgáltam a SZER forradalom alatti provokációira, például megmutattam neki a Molotov-koktél készítésére és használatára tanító szöveget, elfogadta az én kritikusabb nézeteimet.
Miután erős bizonyítékokat találtam a SZER viszonylag nyugodt lengyel, és a lobbanékony magyar adásai közti különbségekre, felhagyott a SZER fölső vezetésének bírálatával a szükségtelenül provokatív magyar adás miatt. Mint mindig, ekkor is jó történésznek bizonyult, aki a tények hatására meg tudta változtatni a véleményét.
Legjobb tudásom szerint azzal tartotta naprakészen ismereteit 56-ról, hogy mindent elolvasott és tanulmányozott, ami csak felkeltette a figyelmét. Emlékszem, hogy különösen érdekelték a szovjet archívumokból kikerült új dokumentumok, nevezetesen a szovjet Politikai Bizottságnak a forradalom alatti vitáiról szóló részletes és kulcsfontosságú beszámolói. Későbbi Columbia egyetemi kollégáihoz, Zbigniew Brzezinskihez, Alexander Dallinhoz és másokhoz hasonlóan István is elhitte a „visszaszorításról” és a „felszabadításról” szóló amerikai propagandát – de ahogy új információk láttak napvilágot, csalódott és becsapottnak érezte magát. Kezdésként mély benyomást tett rá Bennett Kovrig kiváló, az Egyesült Államok Közép- és Kelet-Európával kapcsolatos politikájával foglakozó könyve. Értékelte azt az észrevételemet, hogy Eisenhower elnököt és Dulles külügyminisztert az amerikai belpolitikai helyzet késztette a kelet-európai szovjet hatalom „visszaszorításának” hangoztatására; valójában a Demokrata Pártot akarták kiszorítani a Capitoliumból, nem a Vörös Hadsereget Kelet-Európából.
Nem volt 1956 szakértője, de az 1990-es években remek előadást tartott 56-ról a washingtoni Woodrow Wilson Központban, ahol alkotói szabadságát töltötte.
Ez megmutatta, milyen mélyen ismeri a téma többnyelvű tudományos irodalmát. Mégis az az igazság, hogy akkor volt igazán az elemében, amikor az európai kollaboránsokkal vagy a Horthy-rezsimmel foglalkozott. (Sosem felejtem el, hogy egyszer mit mondott Horthy Miklósról. Horthynak, mondta, a háború után kitüntetést kellett volna adni a budapesti zsidók megmentésére tett, részben sikeres erőfeszítéseiért, aztán háborús bűneiért agyon kellett volna lőni. Milyen tökéletes, briliáns összefoglaló! Mennyire értette István a politikai és emberi magatartás többértelműségét és összetettségét!) Ugyancsak nagyra tartom azt az okfejtését, miszerint az antiszemitizmus, bár néha csak közvetve, de a XX. századi magyar politika egész történetén végigvonult.
Csak 2006-07-ben, fél évszázaddal a forradalom után foglalkozott István 56 néhány kulcsfontosságú történelmi ellentmondásával. „El kellett-e buknia a forradalomnak?" című, a New York Review of Books-ban közölt, csodálatosan megírt és széles körben idézett esszéjében megjegyezte, hogy bár a magyarok teljes mértékben támogatták a forradalmat, csak mintegy 15 ezren voltak felfegyverkezve. Azt írta, hogy bár a forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét helyesen ismerik el hősnek és mártírnak, a kivégzéséért leginkább felelős személyre, Kádár Jánosra „a magyarok országuk történelmének egyik legsikeresebb államférfijaként emlékeznek”. István itt ismét megmutatta a többféle igazság iránti tiszteletét!
1956 legfontosabb, az esszé címében foglalt kérdésével kapcsolatban István figyelembe vette a Kreml Magyarország megszállásával kapcsolatos tétovázását. Természetszerűen értette a Sztálin utáni moszkvai olvadás és a Sztálin-rezsim közötti különbséget, amikor megjegyezte, hogy „a szovjet vezetésnek nem viszketett a tenyere”. István mégis úgy vélte, hogy a magyarok maximalista követelései és az éles nemzetközi helyzet miatt a forradalom bukásra volt ítélve. Egyidejűleg elismerte a történelmi tényfeltárás hasznosságát, amely akár más lehetséges kimenetelekre is juthat.
Halála előtt – a 2007-es New York Review of Books-beli esszéjét követően megjelent különböző magyar nyelvű interjúiban – István még tett néhány 1956-tal kapcsolatos megjegyzést. Elképzelhetőnek nevezett egy a finnországihoz hasonló magyarországi végkifejletet. Egyetértett azzal, hogy 1956 „tiszta” vagy „szeplőtlen” forradalom volt, de azonnal hozzátette, hogy ártottak neki a „népi” antiszemitizmus kifejeződései. Általában véve és talán ez a legérdekesebb, azzal érvelt, hogy a forradalmat, ha egyszer kirobban, nem lehet megállítani. Úgy tűnt, sajnálja, hogy az utcákat egy csomó forrófejű fiatal vette át az egészet elkezdő felnőttektől. Ez tükröződött abban a nézetében, hogy a történelem jobban járna, ha azok alakítanák, akik képesek a gondolkodásra és cselekedeteik következményeinek felmérésére.
Paradox módon a New York Review of Books-ban az 1956-os forradalom történelmi fontosságát méltatta, ám szíve legmélyén nem volt forradalmár, hanem liberális reformer – élete végéig.
(A Deák István munkásságát értékelő, New Yorkban tartott konferenciára írt felszólalás szövege. Fordította: Horváth Gábor)
Csatornába!
Deák István (1926-2023) történész Székesfehérváron született, 1948-ban hagyta el Magyarországot. A párizsi Sorbonne-on és a New York-i Columbia Egyetemen tanult, az utóbbin több mint három évtizeden át tanított is. Fő szakterülete a modern Európa volt, különös tekintettel Német- és Magyarországra. 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
