Mára már a közvélemény számára is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a háború tényleg nem más, mint a hatalmi politika folytatása a fegyverek erejével. A mostanra egész Európára, sőt a világ egyre nagyobb részére is kiható válságnak az előtörténete sem csak az orosz-ukrán érdekellentétekről szól. Mindez az 1990-es években végbement világhatalmi változások utórezgése, amit az időközben bekövetkezett újabb hatalmi átrendeződések nyomán a korábbi politikai eszközökkel már nem tudtak kezelni. A válság elmélyülését nem csak a a szankciók, nem csak az EU hibás döntései, vagy Vlagyimir Putyin gonoszsága teremtették meg és táplálják. Mindezeknek is része van benne, de ezek már „csak” elhibázott reagálások a világfejlődés korszakváltása okozta gondokra.
Az alapvető baj az, hogy a Föld minden részének természeti és emberi gazdagságát kiaknázó kapitalista világrendszer lassanként eléri növekedési határait. Fennmaradása érdekében egyre erőszakosabb harc folyik a gazdasági forrásokért, legfőképpen az energiahordozókért, az élelmiszerért és hamarosan a vízért is. A világhatalmat eddig birtokló USA és nyugati szövetségesei, illetve a többi felemelkedő gazdasági-katonai centrumország között folyamatossá vált érdekharc mára már a földkerekség valamennyi országára kiterjedt, veszélyezteti, felbomlasztja a nemzeti közösségek zártabb gazdasági-társadalmi rendszereit. Nemcsak gazdasági és politikai, hanem ideológiai küzdelem is zajlik, hiszen mára kiderült, hogy a liberális világrendszer is kétarcú. Nem csupán az egyén, hanem a mindent maguk alá gyűrő monopóliumok határtalan szabadságát is biztosítja, és ha nem megy másként, akkor katonai eszközökkel szereznek érvényt azok érdekeinek. Ennek ellensúlyozására használják fel a veszélyt érző országok hatalmasai a vallási és nemzeti megújítás jelszavait és eszközeit.
Az orosz-ukrán háború is az erőforrásokért folyó világméretű versengés egyik, egyelőre lokális háborúja, amelyben a nyugati világhoz kapcsolódni akaró, megtámadott Ukrajna sorsa a tét. Százezrek élete árán folytatódnak a harcok, egyelőre megjósolhatatlan ideig és eredménnyel. Mivel a küzdelembe rejtetten vagy nyíltan egyre több hatalmi érdekcsoport is bekapcsolódott, amíg nem jön létre valamilyen átmeneti megegyezés a világ hatalmasai között, addig minden ugyanígy folytatódik, akár éveken át. Ha a háború véget ér, akkor sem lesz azonnali gazdasági fellendülés, mert a korábbi gazdasági kapcsolatok már szétfoszlanak, és egy újabb, a biztonsági érdekek alapján formált munkamegosztás kiépüléséhez és stabil működéséhez évek, vagy akár évtizedek kellenek. Ráadásul az új gazdasági források többsége drágábban lesz biztosítható, mint az a korábban, évtizedek alatt kialakult kapcsolatrendszerekben volt. Az Oroszországgal való évszázados gazdasági együttműködés felszámolása például pótolhatatlan veszteséget jelentene Európa számára is. Ebben a helyzetben a társadalom hosszú ideig tartó régi és új gondokkal szembesül, és a válságos helyzetet kritikussá teszi, hogy az eddig külön-külön megjelent gondok most egyidőben hatnak, egymást átszövik és felerősítik. (Energiahiány vagy -drágulás, a gazdálkodó cégek leállásai, a befektetések elmaradásai, a magas infláció, a nagyarányú munkanélküliség, a tömegessé váló lakhatási és élelmezési gondok, a társadalmi szolgáltatások leépülése, a világméretű járványok és migrációs hullámok újraéledése, a helyi háborúk kirobbanásai, és még számtalan, előre nem látható lokális és világszintű probléma.) Mindezek pusztító örvényként húzhatják a mélybe a gazdaságot és a társadalmat.
Egy ilyen válsághelyzetre egyetlen kormányzat és egyetlen társadalom sincs, nem is lehet felkészülve. Nehéz elfogadni, hogy a mindig több fogyasztásra, nagyobb jólétre épülő fejlődés mára a végéhez közeledik, fenntarthatatlanná válik. Ez válságba sodorja a demokrácia korábbi rendszereit is, utat nyit a diktatúrák különféle változatai előtt, ami a szabadnak született emberek számára elfogadhatatlan. Válaszúthoz ért a világ. Vagy erőszakkal „oldja meg”, azaz elodázza, a szőnyeg alá söpri a problémákat, vagy másfajta értékek szerint újjászerveződik, több-központúvá válik a világ hatalmi rendszere. Nyilvánvaló, hogy a világméretű kapitalizmus okozta gondokat nem lehet egy-egy ország keretei között felszámolni. Magyarország és a tágabb világ válságkezelési kísérletei igazolják, hogy az egyes országokban történő kétségbeesett próbálkozások legfeljebb csak tüneti kezelést jelentenek, esetenként tovább mélyítik a válságot. Az Európai Unió mostani tevékenysége is azt jelzi, hogy döntései a külső és a belső érdekkülönbségek miatt ebben a formában nem alkalmasak a globális problémák megoldására. Előbb vagy utóbb olyan új, hatékonyan működő Európát és új világrendszert kell teremteni, amelyik képes lesz a történelmi léptékű változtatásokra, és alkalmas az egész emberiség érdekeinek szolgálatára is.
