„És monda Sámson: Hadd vesszek el én is a filiszteusokkal!" (Bírák 16.30.)
Nehéz úgy gondolni Gázára, hogy ne ugorjon be azonnal Sámson története. Azon persze órákig lehet vitatkozni, ki a mai történetben Sámson és kik a filiszteusok. Hőstettekről, paráznaságról, ármányról és szerelemről, öngyilkosságról és tömeghalálról szól a bibliai beszéd.
Mintha háromezer év óta mi sem változott volna.
A hadművelet eltervezői jelképes évfordulóra tűzték ki a vérengzés időpontját. Az engesztelés napján (Jom Kippur), 1973. október 6-án indított háború Izrael számára könnyen végzetessé válhatott volna. A hírszerzés csődöt mondott, mint most Gázában. Azzal a nagy különbséggel, hogy azt a csatát katonák vívták meg, az egyiptomiak nem kerestek civil áldozatokat, túszokat sem szedtek. Ha úgy tetszik, ez volt a nemzetközi jogot figyelembe vevő háború. És azzal a még nagyobb különbséggel, hogy a támadó fél a saját területét próbálta visszafoglalni. Ez a csata vezetett végül a két ország, Izrael és Egyiptom megbékéléséhez.
A nemzetközi jog: micsoda hülye tréfa! Putyin és Erdoğan kioktatja Izraelt. Mintha Ukrajnában és a török Kurdisztánban fehér kesztyűs úriemberek párbajoznának. És mintha az amerikai csapatok Vietnámtól kezdve számos helyen, zsebükben jogi kódexeket hordtak volna. Józan ésszel senki sem állíthatja, hogy Izrael katonái és a palesztin fegyveresek, még kevésbé a homlokukon a Hamász címerét hordó gyilkosok ministráns fiúk módjára viselkedtek volna. A leckéztetéssel és tanácsokkal nem fukarkodó emberbarátok szándékosan megfeledkeznek arról, hogy Gáza nem állam, fegyveresei – bármilyen jelzőt biggyesztenek is rájuk – közönséges bűnözők. Mégis, az egyfelől-másfelől ítélkezők most megragadhatnák az alkalmat, hogy lakatot tegyenek szájukra. Nemcsak, mert az ilyesfajta érvelés erkölcstelen, hanem azért is, mert egyáltalán nem vezet a történtek megértéséhez.
A tények ismertek, a botcsinálta szakértők képtelenek újat mondani, az információhiánnyal küzdő újságírók egymást interjúvolják. Meggyalázott holttestek, romok mutogatása indulatokat újra meg újra felszíthat, de a megértéshez nem visz közelebb. Mi maradt hát? Az érdekeltek meghallgatása, az elkötelezett értelmiségiek természetszerűen egymásnak ellentmondó véleményének megfontolása és a józan ész! Tizenhárom évvel ezelőtt Jeruzsálemről józanul címmel írtam (ÉS, 2010. június 21.) az akkori helyzetről: „(...) vagy fájdalmas engedmények, vagy kölcsönös megsemmisülés". Nem kellett ehhez prófétának lenni, bár sokan ellenszenvvel fogadták. Ma is fájdalmasan vállalom, amit írtam. A józan észnél többet most sem ajánlhatok. Hátha segít…
Izrael a történtek után kettős csapdában vergődik. Lakosainak jelentős része úgy véli, a kormányzatnak fontosabb volt a megszállt területeken az őshonos arabokat vegzáló fanatikusokat támogatni, mint saját népük védelméről gondoskodni.
Két kiemelt fontosságú tárcát, a nemzetbiztonságit és a pénzügyit a szélsőjobboldalra bíztak. E minisztereket nehéz másnak, mint balfácánnak nevezni. A védelemért felelős Ben Gvir soha nem teljesített katonai szolgálatot, annyira lekötötte a szent iratok tanulmányozása. A pénzügyminiszter Bezalel Szmotrich a tengertől a Jordánig húzódó terület teljes meghódításáról és az arabok kiűzéséről álmodozik.
A világhírű történész, Yuval Noah Harari arra emlékeztetett, hogy nagyszülei Chişinăuból kerestek menedéket a Szentföldön. Ez a városnév a kelet-európai zsidók számára a pogromokkal egyenlő. Unokáik most úgy érzik, ismét a hírhedt városba kényszerültek visszatérni. Adam Keller, a Béketömörülés szóvivője arrogáns önhittségnek minősítette az izraeli kormányok politikai koncepcióját.
A keményebb csapda, amibe belesétáltak: Gáza.
Izrael előtt most csak rossz és még rosszabb döntés áll. Ha nem indítják el a civileket pajzsként használó terrorszervezet ellen a bejelentett offenzívát, a Hamász azt gyengeségként értelmezi és újabb gyilkosságsorozatra készül. Ha elindítják, jelentős veszteségre számíthatnak. Elesett katonáik sorsán nem változtat, hogy az ellenségnek nagyságrendekkel nagyobb veszteséget okoznak. Arról nem szólva, hogy a televíziókban és az interneten bemutatott – szinte biztosan megbuherált – képek tovább hevítik a gyűlöletet. A romok, bármilyen helyiség romjai, a holttestek, bárki holtteste, egyformák.
A legkínzóbb, de a közeljövőben megválaszolatlan kérdés: hogyan tovább? A hadviselés stratégiájának nyelvén: mi az ütközet célja? A politikus, aki katonák ezreit a csatatérre küldi, közönséges bűnözővé válik, ha képtelen ezt pontosan és részletesen megfogalmazni. A Hamász már megtette: célja Izrael elpusztítása. És Izrael célja? Gáza tönkre bombázása, a földalatti városban tartott fegyverek megsemmisítése, a vérengzéséről felelős főtisztek és politikusok megbüntetése – mindez nélkülözhetetlen, de elégtelen. Senki sem foglalta össze annál pontosabban a kibontakozás útját, mint David Grossman, a nagyszerű regényíró: „az elmúlt napokban bebizonyosodott, hogy lehetetlen a közel-keleti tragédiára gyógyírt találni, a palesztinok terhének enyhítése nélkül".
Netanjahu és elődei megkísérelték. Pedig aki nem veszi figyelembe a „szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, de ülni rajtuk nem lehet" szólásmondást, tragédiák sorozatát idézi elő. Ez látták be az oslói egyezséget aláíró Jichák Rabin és Jasszer Arafat, és nyilvánvaló, hogy ezért választotta korábban Anvar Szadat Egyiptoma, majd példáját követve az öböl-országok és Marokkó, napjainkban pedig Szaúd-Arábia a békét. Ehhez azonban két fél kell. A történelem fintora, hogy az izraeli csapatok az oslói béke feltételeit teljesítve ürítették ki Gázát, ahová most kénytelenek ismét bevonulni. Ugyanezt teljesíti Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke, aki nem csak saját fegyvereseit tartja féken, de együttműködik Izraellel, többek között a Hamász terrorlegényeinek letartóztatásával és kiadásával. Miközben az izraeli kormányok megengedik, mi több, elősegítik saját fanatikusaik területfoglalását, gyakorlatilag lehetetlenné téve az életképes palesztin állam létrehozását. „A pizza elosztásán vitatkoznak, de közben elfogyasztják a pizzát" – állapítja meg egy másik szólásmondás.
Amikor az izraeli csapatok kivonultak Gázából, hónuk alá csapták az illegálisan ott tartózkodó zsidó telepeseket. A békefolyamat újraindítása elképzelhetetlen a megszállt területeket hálószerűen beborító telepek felszámolása nélkül. Már csak azért is, mert a felfegyverzett, az erőszakot ideológiává emelő telepesek a feszültség fenntartásában és fokozásában érdekeltek. A palesztin lakosság elleni merényletek napi hírnek számítanak. Netanjahu és szélsőjobboldalra húzó kormánya a véres szombaton megbukott. Meddig maradhat hivatalban egy olyan kormány, amely felszámolja a már félmilliósra duzzadt telepeket? És vajon Izrael új partnerei elfogadhatnak-e olyan békét, amely helyben hagyja a földrablást?
Divat mostanság a csak tollal felfegyverzett értelmiség lesajnálása. Senki sem csalhatatlan. A Közel-Keleten, ahogy Közép-Európában is, azonban ők tudatosítják a különböző társadalmi rétegek, alkalomadtán teljes nemzetek érzelmeit. Gábor György arra emlékeztetett (Népszava, 2023. 09. 23.), hogy a Biblia korában a hatalommegosztás határozta meg az uralkodó és a papság helyét. A hatalomtól távol dörgött a próféták hangja. Akkor is, amikor a hatalmasok szavait már régen elfeledték. Yara El-Ghad, Kanadában élő palesztin író meggyőződése, hogy „együttélésre teremtettünk. A héber és az arab egy tőről fakad. Őseim között egész biztosan számlálhatok zsidókat, bizánciakat és valószínűleg keresztes vitézeket is." Ámosz Gitai írja: „Rendkívül sötét perceket élünk. Senki sem tudja, mindez hogyan végződik. De úgy vélem, nem adhatjuk fel a reményt. Ennek ellenkezője a nihilizmus, a rombolás, a halál. Folytassuk a remény útjának feltárását.” Az ünnepelt izraeli filmrendező szavai a nagy palesztin költő, Mahmoud Darwish versét idézik: „Gyógyíthatatlan kór sújt bennünket: a remény.”
Mintha zsidók és arabok együtt visszhangoznák Izrael himnuszát: „Még nem veszett el a remény”. Korunk prófétái, a független értelmiségiek átírhatják Sámson történetét. A szentély nem szakad a hívek fejére.