Azon már régóta szokás sírdogálni, hogy a nemzeti ünnepek sem mutatnak nemzeti egysége. Az ünnep is, mint az ország, ketté vagy ki tudja, hányfelé szakadt. Ki ne ismerné a karácsonyi asztalok feszengéseit, amikor egyre több témát kell kerülgetni, nehogy családi botránnyá fajuljon az idill a más pártállású nagybácsi miatt. Legtöbb famíliában ilyenkor egy idő múlva inkább szabotálják a meghívását, vagy ha muszáj, külön találkozót szerveznek vele.
Már régóta így csináljuk a közéletben is. Külön ünneplünk, ki itt, ki ott. Nem kesergek miatta – pontosabban nem ezen kesergek, van arra ezer jobb okom. Nagy hazugság volna, ha az ünnepet depolitizálni akarnánk. Az ünnep arról szól, hogy szembesítsük magunkat történelmi magaslatainkkal. Vagyis igenis aktualizáljunk. Az ünnep nem vitrin üvege alá zárt, érinthetetlen múzeumi tárgy, maga a történelem sem (csak) az, hamisítási szándék nélkül is sokféleképpen szoktuk értelmezni.
Abban is van torzítás, hogy 1956 októberében a nemzet teljesen egységes lett volna. Hatalmas többségnek volt elege a rendszerből, de még a változtatni akarók se voltak egységesek. Mindszenthyt és Nagy Imrét világok választották el egymástól. Maguk tiltakoznának a legjobban, ha valamiféle tagolatlan nemzeti egységben mosnánk össze őket.
Az idei október 23-a is legalább kétféle volt. Kétféle beszéd hangzott el a politika legfelső szintjeiről, kétféle mondandóval: Orbáné és Karácsonyé. Akkor is, ha utóbbi most nem országos kihívóként, hanem az ellenzéki többségű Budapest szószólójaként jelentkezik. Épp a Fidesz fővárosellenes háborúja hozta ismét abba a szerepbe, hogy a városgazdáénál nem nagyobb ambícióval is, épp a város érdekében szimbolikus eszmei kihívójává vált – nem Orbán személyének, posztjának, de Orbán ideológiájának. Ebből most nem léphet vissza, szemlátomást nem is akar, ezen a színtéren nincs más, aki jelenleg helyettesíthetné. Tudják ezt a pártok is, csak azt felejtik el, hogy huzakodásaik, gyakran piti személyes játszmáik, árukapcsolásaik (ennyi meg ennyi kerületi hely esetén támogatunk) erősítik a demokráciára veszélyes pártellenes hangulatot, az apolitikus magatartás önálló politikai erővé válását. Ezért nem örülök sem a nagy jövőjűnek remélt Donáth Anna cikkének, sem a DK miskolci egységbontásának, sem az MSZP és a DK közti áldatlan „ki a szociáldemokratább” vitának, sem a Momentum és az LMP magánháborújának. Ők meg nyilván a hasonló morgolódásoknak nem örülnek, úgyhogy kvittek vagyunk.
Közös asztalnál zajló polémia nincs Orbán és Karácsony között, -a rendszer ezt kizárja-, de a beszédeik szelleme éles vitára kel egymással. Gondolatok, üzenetek párviadala zajlik. A nemvitázó vitában a miniszterelnöknek százszor több lehetősége van érvei sulykolására. Október 23-a után pár nappal, pénteken újra meg is szólalt Brüsszelből, ráerősítve az ünnepen már sokadjára meghirdetett unióellenes háborúra. Nekem az tetszett legjobban, hogy az életidegen „brüsszeliekkel” (valójában tagállami kollégáival) szemben „magamfajta egyszerű vidéki legénynek” minősítette szerény személyét.
Már csak ilyenek az egyszerű vidéki legények: nyilván mindnek van milliárdos kúriája, Hatvanpusztán vagy akárhol.
Gondoltam is rá, amikor most meghirdette a 13. Nemzeti Konzultációt (legalább nem babonás!), hogyha annyira kíváncsi a véleményemre, meghívhatna cseverészni Hatvanpusztára is, úgyis azt írják, már a hivatalos megbeszélései egy részét is ott tartja. Ugyan, dehogy, ne tessék viccelni: a WC nincs aranyból, az csak az egészen rossz ízlésű, bukásra ítélt diktátoroknál szokás. Aki a „nép egyszerű gyermekét” (illetve legényét) alakítja, az vigyáz az ilyesmire. Pláne, ha -mint kifejtette- éppen az „orkánszerű szélben navigálja Magyarország hajóját a kikötőbe”. Ugyan nem vagyok biztos benne, hogy éppen az ő kikötőjébe szeretnék eljutni, de telve segítőkészséggel csak annyit kérdeznék óvatosan: nem lehet, hogy az a sok jachtozás kezd egy kicsit az agyára menni a tengerre vágyó NER-főnököknek? Kéne nekik szólni, hogy kormányzott már minket ellentengernagy, és nem lett jó vége.
Október 23-án ha nem is hajókorlátok, de kordonok mögül, már 36 órája lezárt környéken szónokolt az elébe járuló válogatott közönségnek. A budapesti rendezvényen ezzel szemben a korlátok és falak lebontásáról, helyettük hidak építéséről beszélt a főpolgármester. Itt sok szervezet sok képviselője szólt, Veszprémben a színpad az egyetlen főszereplőt emelte magasra. Ott a Brüsszel mint új Moszkva elleni háborút hirdették meg, itt egy új köztársaság megteremtését. Ott a baloldaliak vezette 1956 apropóján Orbán előre ivott a medve bőrére, a baloldal eltüntetésére. Az Oktogonon az hangzott el, hogy semmilyen ideológia nevében nem akarhatjuk megmondani, hogyan kell szeretni a hazát. A miniszterelnök ellenségkijelölő beszédet tartott, a főpolgármester szövetségeskeresőt, a szabad civilek és önkormányzatok mellett a köztársasági oldal pártjait is szövetségbe híva. Remélhetőleg nem kezdenek huzakodni azon, hogy miért ő mondja. Idő van: valakinek végre mondania kellett.
Két beszéd, két politika. Lehet választani.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.