Mielőtt elkezdenénk a fanyalgást, előrebocsátom: nem is olyan rossz helyezés, ha az európai labdarúgó válogatottak 55-ös ranglistáján jelenleg a 25-ikek vagyunk, hisz végtére is kontinensünk középmezőnyében tartózkodunk, Lengyelország és Románia között. Persze arról se feledkezzünk meg, hogy a hasonló lélekszámú, ám a sportág politikai megszállásától mentes Portugália a 7., Ausztria a 11., a jóval kevesebb fiatalból szemezgetni képes Horvátország a 21.
Reménykedjünk, hogy ez a lefelé mutató tendencia előbb-utóbb megtörik. Mindenesetre érdekes matematikai feladvány lenne középiskolások számára, hogy a hanyatlás ütemének változatlansága esetén hány hónap múlva láthatnánk tizenegyünket mondjuk a negyvenötödik helyen. Vagy megfordítva, hány győzelem, döntetlen, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy teszem azt, két év múlva tíz grádiccsal feljebb találjuk válogatottunkat.
Vigasztalódjunk a Fradival, amely ellentétes mozgásban van. Tíz helyet javított, és most a 98. pozícióban található az európai klubhierarchiában. A számos keserű pirulából azonban kettőt még mindenképpen le kell nyelnünk. Az Austria Wien a 12., a kolozsvári FR Cluj az 52..
Manapság természetesen hazánkban is szép számmal akadnak a magyar futball alacsony színvonalának emelésénél nagyobb kihívások. A külvilág tele van bizonytalansággal, fegyverropogással. Mégis nehéz megemészteni, hogy ekkora anyagi ráfordítással, politikai-társadalmi-miniszterelnöki figyelemmel eddig csak ennyire futotta. Óhatatlanul felmerül: nem lenne-e célszerűbb, ha a magukat mindenre alkalmasnak vélők legalább itt egy kicsit hátrább húzódnának, és mintegy kísérletképpen ezt a szférát egy ideig békén és a szakmára hagynák.
Ez esetben ugyanis nem lehetne hasba akasztani a publikumot, a vereséget győzelemnek maszkírozni, a kapott gólokat szerzetté minősíteni, ráadásul a közpénzt nem is túl burkoltan, ám számon kéretlenül e közegbe csatornázni.
Kezdésnek lehetne például azt tanulmányozni, hogy miként képesek a portugálok vagy az osztrákok lényegében a miénkhez hasonló számú fiatal férfiból egy jóval eredményesebb nemzeti együttest kiállítani.
A keserű pohár alján azonban még lötyög néhány korty. Ilyen például, ha kendőzetlenül bemutatjuk a hazai profi labdarúgók által megjelenített bajnoki mérkőzések iránti valódi társadalmi igényt. A vakmerőség szép példája lenne, ha valaki mondjuk a mérkőzés harmincadik percében lefotózná a lelátókat, majd a közismert "kinagyítós-gombostűs" módszerrel megállapítaná az ott tartózkodók valós létszámát. Nem tartana sokáig... Aztán ha ezt a tudósításokban, netán a könyvelésben szereplő számokkal is összevetnénk, nagy valószínűséggel érdekes, továbbgondolásra érdemes adatokra, következtetésekre juthatnánk.
Végezetül az is sokatmondó, a magyar utánpótlás-nevelés hatékonyságát jól megmutató tény lenne, ha egy-egy szezon végeztével rendszeresen megismerhetnénk az e közegből újonnan és rendszeresen pályára lépett magyar fiatalok számát, illetve a pályán töltött idejük összesitését, a játékból való százalékos részesedésüket. Persze tudom: ideje felébredni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
