Nevetségesen viselkedtek. Nyerítettek, mint a lovak, a hasuk kilátszódott, ahogy jobbra-balra dőltek a vihogástól. Az egyikük arcátlanul a lábamra köpött. Látszólag fogalmuk sem volt semmiről. Üres edények voltak a málló, korhadó padon. Emellett bűzlöttek a cigarettától. Mit tudták ezek, mi az a zene. Brahms, Schubert, Mendelssohn neve nekik jelentés nélküli átkozódás volt, betűk mögöttes tartalom nélküli halmaza. Korábban soha nem tapadt meg munkásságuk együgyű elméjükben. Sejtésem szerint ellógták az énekórákat, vagy ha nem is, mindenképp hasztalan rugdosták a tanok elsajátítása helyett az előttük ülő székét.
A nap nyugovóra tért, felkapcsolták az utcai kandelábereket.
A magasabb baseballsapkás fiú lélegzetvételnyi szüneteket sem tartva szónokolt, majd közben a tó felé billent. A belsejében keringő ital újra és újra megrogyasztotta lábait. Egyre közelebb került a meredek partszakaszhoz. Az alacsonyabb suhanc közel lépett hozzám, és dülledő szemmel, felpuffadt ábrázattal méregetett, majd lehúzta a sliccét. Tudtam, mi következik, és átjárt az undor. Hörögve levizelt, és mintha mi sem történt volna, visszalépett a többiekhez.
Izzottam belül. Az apámra gondoltam. Az apám elzavarta volna őket. Az apám a testével védett volna. A suhancok nem törődtek velem. Összetörtek egy pálinkásüveget a macskaköveken. A liget általános nyugalmát felsértő kellemetlen robajtól hangosabban kuruttyoltak a békák.
Mit szólna ez a két bárgyú, ha elővenném a hegedűmet?
Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy bódultan ténferegnek. Feltámadt a szél. Túl közel kerültek a parthoz. Reméltem, hogy végre észreveszi őket valaki, aki elég bátor, hogy megfeddje őket, de éjjelenként nem sokan jártak a tó körül. Épp az ilyenek miatt nem sétáltattak erre kutyát, mint ez a két fékevesztett, életunt kamasz. Hangos, dübörgő zenét indítottak a hordozható hangszórón. Fodrozódtak a hang hullámai a csillagpontos víztükrön. Kiabálták a rapszöveget, amikor az egyikük ekkor elvesztette az egyensúlyát, és a bányató felé dőlt, aminek a mélysége a partnál is legalább 40 méter volt.
Nem volt időm gondolkodni, mérlegelni, habozni vagy bármi ezzel megegyező cselekedetet tenni vagy nem tenni, ami talán nem lett volna ennyire, hogy úgy mondjam, az ismert fizikai törvényszerűségek ellenére való. Sietve kinyújtottam a karom, és a hátánál megtámasztottam a suhancot (izzadt teste meglepően forrónak hatott), megmentve őt a biztos vízbe fulladástól.
A zenének gúnyolt ritmusos zaj tovább dübörgött, de ők riadtan elnémultak. Felnéztek rám, keresték a tekintetem, majd zihálva a földre rogytak. Nem kellett pár másodperc, és futásnak eredtek.
A legmeglepőbb nem az volt, hogy ők mennyire elsápadtak és megdöbbentek azon, hogy élek, hanem az, hogy magam sem voltam addig tisztában azzal, hogy képes vagyok tényleg ilyesmire.
Ismét megpróbáltam kinyújtóztatni magam, de ezúttal nem sikerült. Megszoktam végtére a merevséget és az állandó ébrenlétet. Apám is így ismert meg. Így készített bronzból rendetlen műhelyében. A hegedűmet megszállottan akarta tökéletesre mintázni. Még a lelkét is elkészítette, pedig azt kívülről nem látni. De én épp ezért lehetek képes valóban játszani rajta. Másrészt a hegedűbe is került abból a tűzből, ami engem is élettel töltött meg. Az a tűz, ha úgy tetszik, nem volt hétköznapi. Bár ha úgy vesszük, talán a tűzből sincs több soha a világon, mint annak kezdetén volt. Csupán újra és újra felébresztjük, majd elaltatjuk. De ez a mámoros szikra, ami engem megalkotott, különbözött a legtöbbtől, mert közvetlenül Héphaisztosz műhelyéből származott. Apám nem tudott róla. De hiszem, hogy álmodott vele. Talán korábban ő volt az, aki így akarta. Kívánta, hívogatta, mert 70 emberi év és több száz elkészített bronzszobor után valamit, amit itt hagyhat a földön örökre, s ami több, mint egy míves tárgy a macskaköves utcán.
Úgy nevezett, Adél. Először ruhátlanul képzelt el engem. Aztán a vázlatain estélyi viselet került rám, cipő nélkül. A derékig érő hajamat elsőként kontyban feltűzve vetette papírra. Aztán kibontotta, tincsenként. Azt mondta, titkos történetem van, amit senkinek sem mond el hiánytalanul. Senkinek, csak nekem. Nem hitte, hogy hallom, mit mond, ahogy azt sem hitte, hogy apámnak szólítom.
Fájt, amikor Mezőtúrra hoztak, és először kellett nélküle eltöltenem a tó mellett az éjszakát. Ő szemlátomást könnyedén búcsút intett nekem. Megtette már hozzám hasonlókkal számtalan alkalommal. A városi avatóünnepségen szerényen beszélt rólam, és nem sok mindent árult el a közönségnek. Magának való volt akkor is. Nem beszélt arról, hány nappalon és éjjelen keresztül hallgatta a hegedűszólókat, amíg velem foglalatoskodott. Végtére nem is érdekelt senkit igazán. Nem válaszolt a nevemmel kapcsolatos kérdésekre sem. Miért épp zenész? Miért nem férfi? Miért nem a város egy híres szülöttje? Miért van mezítláb, miért van szakadás a ruháján? Aztán jöttek a találgatások a művészetkedvelők részéről és a késznek tűnő magyarázat a művészettörténésztől, aki negyven éve követi az apám munkásságát Prágától Aradig. Egyik sem volt a közelében sem.
Az apám költött rólam egy történetet, és annak megfelelően ábrázolt. De ez nekem nem jelentett többet egy mesénél.
A bronzöntés előttről nincsenek múltbéli árnyékképeim. A szememet akkor nyitottam ki, amikor az apám a homokból, amiben kihűltem, részenként kiásott és kiszabadított. Szóról szóra építkeztem. Elteltem a csodálattól, amivel körbevett. Minden mester izzadtan, kimerülten, boldogan ásta ki a saját bronzöntvényeit körülöttem. Nem beszélgettek. Izzott a szemük. Természetesen leginkább apámra figyeltem. Ő volt köztük a rangidős mester. Bepakolt a ládákba, betett a furgonba, és egészen az otthoni műhelyéig hajtott velem. Az első éjszakám izgatottan telt. A hegedűm a szomszéd asztalon pihent, de még a részletes kidolgozása és egybeépítése hátravolt.
Éreztem, ha az ujjaim megérintenék a húrokat, képes lennék játszani rajta.
Reggel az apám az első hajnali sugárral a műhelybe lépett. „Adél – nézett rám somolyogva. – Itt biztonságban vagy. Itt már nem bánthatnak.” Nem értettem, mire gondol, de melegséggel töltött el a hangja. Csengettek. Egy másik mester lépett a műhelybe, akit korábban már láttam az alkotótelepen. „Hogy állsz?” – kérdezte cigarettával a szájában. „Jól” – sóhajtotta az apám komoran. „Mi lesz ez?” – járt körbe engem vizslatva a másik mester. „Egy hegedűs lány” – válaszolt az apám, és bekapcsolta a kávéfőzőt. „Értem. Szóval az. Ha az, hát az.” „Mi a baj vele?” – emelte fel a szemöldökét az apám. „Csak nem gondoltam, hogy te egyszer ilyet… annyi nagyszerű munka után…” Elhallgatott, és újabb cigaretta után nyúlt. „Milyet?” – csattant fel kissé hangosabban apám. „Giccset” – bökte ki kíméletlenül erre a választ a kolléga. „Ha azt gondolod, gondold azt. Egy lány hegedűvel… pocsék. De nem ő a lényeg, és a hangszer sem.” Elhallgattak egy ideig, itták a feketét cukor nélkül. „Akkor mi a lényeg?” – tette fel a kérdést az ősz hajú, köpcös idegen. Az apám sóhajtott. „Hogy megmenekült. Bántani akarták, elkapták, megtépték a ruháját, gyengének hitték, de megszökött. Nem tudták megalázni. És játszik a hegedűn.” A vendég felállt, és bólintott, de nem válaszolt. „Mondd, amit gondolsz! Ha már itt faggatsz!” – mordult rá az apám, és ő is felpattant a székről. Munkáskesztyűt húzott, és szerszámokat vett elő. „Nem mondom, mert tisztellek.” Csend lett megint, a lélegzetvétel is jól hallható volt a szobában. „Mi a neve?” – kérdezte a mester, ahogy felvette a dzsekit. „Adél” – felelte határozottan apám. Mindketten bólintottak, elrejtve egymástól a nyugtalanságot. „És mit játszik? Népzenét vagy klasszikust?” – fordult vissza az ajtóból a másik. „Klasszikust, mi mást” – zárta rövidre apám. „Ha azt, hát azt.”
A műhelyben ezen túl szinte megállás nélkül szólt a zene. Egyik nap Jean Sibelius, Pablo de Sarasate, Ludwig van Beethoven. Másnap Mozart, Niccolò Paganini, Csajkovszkij. Éjjelenként Hubay Jenő, Vittorio Monti, Tomaso Albinoni… Vasárnaponként Mendelssohn és Vivaldi. Apám nem tudott zenélni, de a hanghordozókkal elhívta a világ legnagyszerűbb zeneszerzőit, s én minden dallamot megjegyeztem. Majdnem teljesen elkészültem, amikor visszahívta azt a lányt, akiről eredetileg, egy évvel ezelőtt mintázott. A flitteres ruhámat a nagy szakadással már korábban megpillantottam a kredencen, de nem sejtettem, hogy az arcom, a kézfejem, az alakom is másolva lett valakiről. A mester halkan és keveset szólt hozzá. Megkérte, hogy ameddig nem fárad el, hegedüljön.
A fiatal lány nem ellenkezett, felállította a kottatartót, és egy egész vastag kottát helyezett rá. Behangolta a hangszert, és játszott. Tökéletes alkalom volt, hogy megfigyeljem és elsajátítsam a mozdulatait. Amikor elpilledt és letette a vonót, egyenesen rám nézett. Felsikított. A mester magára borította a kávét meglepettségében, és értetlenkedve nézett a lányra, aki sápadtan keresett ülőhelyet. „Nekem nincs annyi harag a szememben” – mutatott rám. „Nocsak, valóban azt látsz rajta?” – lépett közelebb hozzám apám, aki vizslatni és simogatni kezdte merev, hideg arcvonásaimat. „Talán csak úgy esett a fény…” – válaszolt, és szedelőzködött. „Szerinted mit játszik?” – tette fel a kérdést apám lelkesen. „Ahogy most látom… Muszorgszkijt.” A mester maradásra késztette még, így a hegedűtokot a szőnyegen pihentetve várta, hogy hazaindulhasson. Nem értettem a remegését. Akkor arra gondoltam, hogy talán valamit megérzett belőlem. Meglátta, hogy nemcsak egy fényes bronzszobor vagyok, ami díszíteni fog egy városi közteret, díszletként, az emberek röpke életének társasági pillanataiban, hanem egy entitás. Egy új élet, ami azelőtt sohasem volt még.
Ha képessé váltam a mozdulatra – merengtem tovább –, játszhatok végre a hegedűn. Milliméterről milliméterre nyújtóztattam ujjaimat. A ligetben csend honolt. Hogyan fog szólni vajon a hangszer? Olyan halkan, hogy csak a közelben szálló denevérek csapnak át meglepetten a fejem fölött, vagy eljut a dallam egészen az apámig? Bárhol is van most…
Követeli-e a világ rendje egyáltalán egy élettel teli bronzszobortól, hogy Mendelssohnt hegedüljön egy közép-európai lassú kisváros vízzel megtelt bányaüregének kietlen partján? Joga van-e a bronznak mint anyagnak belső remegést érezni és kiváltani, ha ez szembemegy minden korábbi elfogadott egyetemes koncepcióval?
Elképzelhető, hogy ezen rágódás minden, a Takács-tanyán kiöntött bronz testrész, csónak vagy látkép esetében lezajlódik, és végül a mozdulatlanság keménységében hitté szilárdul.
A ridegség felismerése végleg megdermesztett.
Apám, te tudtad ezt. Pontosan tisztában voltál azzal az alkotás minden másodpercében, hogy soha nem érinthetem a vonóval a hegedű húrjait. Ekkor ráeszméltem, hogy megérkeztem létrehozásom és művészi kiteljesedésem utolsó fázisához. Készen állok az öröklétre.
(A Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelep művészeinek ajánlva.)
