Jövőbeli otthonunk - Markovics Botonddal a csillagos égboltról

Rögtön tisztázzuk is az elején: miért gondolta úgy, hogy ideje Brandon Hackettet „nyugdíjazni”?

Amikor 2002-ben az első írásaim megjelentek nyomtatásban, az írói álnév szinte kötelező elvárás volt a zsánerkiadók részéről, ugyanis a fogyásokon nagyban érződött, hogy az olvasók jobban bíznak abban, ami nem magyar. Ez szerencsére idővel változott, és ha az utóbbi tíz évben kezdtem volna el publikálni, biztos, hogy saját néven tettem volna. Viszont úgy éreztem, az olvasók már megszokták ezt az álnevet, és tartottam is attól, hogy mennyi értelme van váltani. Mostanában azonban egyre többször vált kényelmetlenné az álnév, például időnként felkérést kapok szépirodalmi folyóiratok részéről novellaírásra, és ilyenkor már a saját nevemet használom. Nem mutatna jól az álnév. Ezek miatt magamban már egy-két éve eldöntöttem, hogy a következő regényem borítóján már az igazi nevem fog szerepelni, aztán az Agave kiadóban is konkrétan rákérdeztek, hogy nem akarom-e az új regényt saját néven megjelentetni, és így találkozott a két oldal. Egyébként sokkal önazonosabbnak is érzem a saját néven való megjelenést.

Az új könyvében a klímaválság után egy másik univerzum kezdi „felfalni” a miénket. Most már nem elég csak a Földért aggódnunk?

Az a helyzet, hogy a science fiction irodalom jellegénél fogva általában jóval előbbre gondolkodik, mint a világ, a társadalmi közgondolkodás. A klímakatasztrófáról is szinte mindent megírtak jóval azelőtt, hogy igazán égető probléma kezdett volna lenni. Például Kim Stanley Robinson számos regénye foglalkozik a témával, vagy itt van Paolo Bacigalupi rengeteg díjat nyert A felhúzhatós lány című regénye 2009-ből, Margaret Atwood MaddAddam-trilógiája 2003-tól, vagy Octavia Butlertől A magvető példázata 1993-ból, de sokáig lehetne sorolni az izgalmas és riasztó víziókat. Íróként szeretek a közeljövőnél messzebbre tekinteni. A mostani regényemben is inkább az érdekelt, hogy mi történhet a világgal, amikor végül valamilyen módon túljutunk a klímaválságon. Azt tudjuk, hogy nagyon rossz dolgok fognak történni, kemény évtizedek előtt állunk, de úgy gondolom, a technológiai fejlődés segítségével valószínűleg át fogjuk vészelni ezt is. A regényemben egy olyan elképzelt jövőt alkottam meg, amelyben amikor már szinte elviselhetetlenné vált a klímaválság, akkor egyszerűen átbillent a fejlődés a zöld technológiák irányába, és a világon szinte minden arra a problémára fókuszált, hogyan tudjuk megfékezni a klímakatasztrófát. Ez teljesen új irányt jelenthet, ami valószínűleg egyúttal gazdasági, társadalmi és hatalmi szinten is teljesen át fogja formálni a világot. A regényben például több országot, kontinenseket felölelő, kvázi autoriter államalakulatok jöttek létre azoknak az irányításával, akik ebben az úgynevezett zöld forradalomban hajdanán tevékeny részt vállaltak, és hősökké, megmentőkké váltak. Azaz a megmentők szép lassan örök életű, leválthatatlan autoriter vezetőkké torzultak. Láttunk már ilyet a történelem folyamán nem egyszer.

És hogy kapcsolódik ehhez az univerzumok sokfélesége?

–aga a regénybeli szupraverzum által kiváltott szorongás valójában egyúttal a jelenlegi klímaszorongás kivetülése, szimbóluma is. Megállíthatatlanul közeledik egy megfoghatatlan kozmikus fenyegetés, de nem tudjuk, pontosan mi fog történni, ha ideér. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy egy kozmikus fenyegetésről van-e szó, ami elnyeli az egész univerzumot, vagy pedig a klímakatasztrófáról. Az emberi reakciók, a rettegés, a bizonytalanság vagy éppen a nemtörődömség, az ösztönös tagadás ugyanaz. És ugyanakkor itt van a Föld, ami mindössze egy porszem a világmindenséghez képest. Ami szerintem ijesztő is egyben, mert innen nézve a problémáink is jelentéktelennek tűnnek. Az pedig egy nagyon érdekes része a világ működésének, hogy ha például felnézünk éjjel a csillagos égboltra, valójában a távoli múltba tekintünk. A legközelebbi csillag, a Proxima Centauri kicsivel több mint 4 fényévnyire van tőlünk, a fénye pont ennyi évvel ezelőtt indult el felénk, egy 10 ezer évnyire lévő csillagé 10 ezer évvel ezelőtt. Fogalmunk sincs, hogy a távoli csillagok, galaxisok léteznek-e még egyáltalán. Bármilyen messzire is látunk el a szupertávcsöveinkkel, csak az egyre régebbi múltat látjuk, az univerzum jelenéről valójában fogalmunk sincs.

Az időparadoxon az emberi létezés ellentmondásossága egyúttal?

Einstein híres elmélete óta tudjuk, hogy az idő relatív, és maga a relativitáselmélet szintén egy nagyon zavarba ejtő eleme a tágabb értelemben vett világ működésének. A Felfalt kozmoszban ez egy fontos téma, sokat foglalkozom vele, mert amikor különböző űrjáró eszközök elkezdik megközelíteni a fénysebességet, az ő szempontjukból annál inkább lassul az idő. Míg a Földön egy óra telik el, addig náluk fél óra. Vagy egy perc. Vajon miért van ez így? Többek közt azért is szeretem a science fictiont, mert fel tudja tenni azokat a kérdéseket is, amiket egy tudományos kutató nem biztos, hogy feltenne, mert kinevetnék a kollégái. Mi van, ha az univerzumot valójában éppen elnyeli egy másik univerzum? Nem tudjuk, mert nem tudjuk megfigyelni az univerzum jelenét. De hogyan lehetne mégis a jelenébe tekinteni? A regényemben ebben a másik univerzumban teljesen más fizikai törvények érvényesülnek. Lehetséges egyáltalán ilyesmi? Emiatt is tartom nagyon izgalmas irodalmi területnek a science fictiont, mert ehhez hasonló gondolatkísérletekkel tud eljátszani, természetesen irodalmi szövegként, történetbe ágyazva, átélhető karakterek szemén, tapasztalásán keresztül, ami jelentős részben ugyan fantázia, mégis segíthet akár a tudományos gondolkodásban vagy a világ megértésében is.

Egyébként egy laikus számára hogyan lehetne lefordítani a szupraverzum gondolatát?

A párhuzamos univerzumokról szerintem már mindenki hallott, ha máshonnan nem, filmekből, könyvekből biztosan. Viszont a Felfalt kozmoszban ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ez csak egy alternatív világ, ahol én mondjuk nem író vagyok, hanem festő vagy politikus, ön meg teszem azt egy technológiai milliárdos. Ez egy alapjaiban más fizikai törvényszerűségek alapján működő világegyetem, ahol például sokkal gyorsabb a fény terjedési sebessége, másként működik a tömegvonzás, létezik például negatív tömeg. Engem két kérdés izgatott. Egyes multiverzumelméletek szerint ezek a párhuzamos univerzumok nagy ritkán összeütközhetnek, és mi van, ha az ilyen ütközések egyike során egy másik univerzum elkezdi elnyelni a mi téridőnket? A másik, hogy miként tudok kitalálni, felépíteni egy a mieinktől eltérő fizikai törvényekkel rendelkező, mégis élhető, fiktív világegyetemet. Ez egy nagyon izgalmas kaland volt a fizikai változók megváltoztatásától kezdve metafizikai jelenségek, sőt az ebből fakadó filozófiai dilemmák megalkotásán át mindennek közérthető, irodalmi formába ültetéséig.

Említette az autoriter államokat. Miért ennyire aktuális a hatalom kérdése önnél?

El lehet úgy képzelni a science fictiont, hogy a jövőben játszódik, és valami jövőbeli problémáról – például szupraverzumokról meg univerzumokról – beszél. Ezek önmagukban nagyon izgalmas, tudományos témák. Azonban mint a legtöbb science fiction, az én történeteim is sok ponton reflektálnak a jelenkori világra. Itt élek Magyarországon, 2023-ban, aggódva figyelem a világpolitikai helyzetet, és ezektől nem tudok írás közben elvonatkoztatni. Bizonyos aktuális témák, gondolatok egyszerűen beszivárognak a szövegeimbe. Erre jó példa a Xeno című regényem is, amit pont akkor írtam, amikor a szíriai válság miatti migrációs hullám leginkább érintette az országot. Nem tudtam elmenni mellette, ahogy a különféle társadalmi reakciók mellett sem, így a xenofóbia és a hatalmi viszonyok – akár országon belül, de akár világszinten is – kérdése nagyon mélyen beépült a történetbe, amely eleve arról szólt, hogy mindenféle idegen civilizációk kerülnek kényszerből a Földre, és az emberiség kisebbségbe kerül a saját bolygóján. A hatalomra visszatérve, úgy érzem, nagyon aggasztó irányba haladunk az utóbbi években. A szabadságjogok sok helyen egyre szűkülnek, és a technológia sajnos egyre durvább lehetőséget tud adni a hatalomnak az uralma fenntartásához. És ennek jövőbeli lehetséges következményeiről is beszélni akartam a szöveg keretein belül.

Érdekes, hogy miközben elkötelezett a technológia iránt, mégis mélyen humanista gondolatokat fogalmaz meg…

Maximálisan technológiapárti vagyok, azt gondolom, nagyon sok mindenre tud és tudhat választ, megoldást kínálni. A probléma nem is a technológiával van, hanem azokkal, akiknek a kezébe kerül, és nem jó célra használják. Ha csak azt nézzük, hogy milyen lehetőségei vannak, mondjuk, egy államnak, vagy akár egy cégnek arra, hogy adatokat gyűjtsön egy magánszemélyről, vagy megfigyelje a tudtán kívül, az kifejezetten ijesztő. A technológia segítségével egy autoriter hatalom akár nagyon hosszú időre biztosíthatja a saját túlélését, mint erről a Felfalt kozmoszban is írok. Ugyanis korábban, ha nem lehetett másképp megbuktatni egy diktátort, előbb-utóbb legalább meghalt, és jó esetben összeomlott vele a rendszere is. Azonban ha a diktátorok egyszer majd ki tudják cselezni a halált, az szerintem egy nagyon rémisztő jövő lesz.

+1 KÉRDÉS
A szereplők bármerre vetődnek is, ott él bennük a Föld iránti nosztalgikus vágy. Ha ön utazna el egy messzi-messzi galaxisba, hasonlóan érezne?

Valószínűleg igen. Ahogy például külföldre utazva, költözve is bizonyos idő elteltével előjön a honvágy. Ez még ijesztőbb lehet, ha sok fényévnyi távolságra távolodunk el a Földtől. Nagyon szívesen elutaznék más bolygókra, de nem az elsők között, azért ennél kényelmesebb vagyok, legyen előtte ott élhető infrastruktúra, kultúra legalább. Ugyanakkor viszont földhözragadt is vagyok, szeretem a megszokott dolgokat, kényelmet, az otthont. Szóval, nagyon remélem, hogy a Földet nem fogjuk úgy tönkrevágni, hogy néhány évszázad múlva már csak nosztalgikusan gondolunk vissza rá, hanem tényleg mindenki számára otthon lesz. A jövőben is.