A Kornélban október 30-án két ukrán lány mutatkozott be a közönségnek. A festőművész, Olga Subbotina (képünkön) alkotásai tíz napig tekinthetők meg itt. A kiállításmegnyitót honfitársa, Eliza Lasminskaya gitárral kísért dalai tették igazán különlegessé. Ukrán nép- és popdalok csendültek fel a kicsiny térben, és voltak ukrán vendégek, akiknek egy-egy könnycsepp legördült az arcán, amikor hallgatták ezeket, miközben Bori kutya, a hely kedvenc négylábúja odasomfordált hozzájuk egy kis simogatásért.
A két fiatal lány most találkozott először, korábban nem ismerték egymást.
Olga Kijevből menekült el, amikor kitört a háború, míg Eliza Bahmutból, ami jóformán már nem is létezik.
Vágó Marianna, a Kornél egyik tulajdonosa elmesélte, a kiállítás ötlete onnan jött, hogy mostanában alig hallani bármit a szomszédban zajló eseményekről, pedig a háborúnak nincs vége. A Kornél már korábban is szerepet vállalt abban, hogy segítse a menekülteket, adományokat gyűjtöttek és juttattak el a rászorulóknak. A mostani kiállítás véletlenek sorozatának köszönhető. Olga korábban a Feneketlen-tó környékén lakott, és párszor megfordult a Kornélban, ahol kikapcsolódhatott, ahol végre jó volt lenni. Elizával pedig egy újbudai aluljáróban találkozott Marianna. A zenetanár végzettségű lány jelenleg utcazenészként járja Budapest tereit, bárjait. Marianna felfigyelt a szép hangú énekesnő játékára, megismerkedett vele, és arra gondolt, hogy ezt a két lányt együtt elhozza a Kornélba.
„Bármikor képes vagyok meghallani a bombázást a fülemben”
A megnyitó után ültünk le beszélgetni a két művésszel. Eliza huszonhat, Olga huszonnyolc éves. Fiatalok, akiknek egy történelmi esemény megsemmisítette az addigi életét, még jövőképük sem maradt. Két ukrán lány, akiknek a sorsa összeért Budapesten.
– Mikor jöttetek el Ukrajnából?
Eliza Lasminskaya: – Én tavaly márciusban hagytam el a szülővárosomat. Egyedül érkeztem.
Olga Subbotina: – Én is akkor jöttem el Kijevből. Nem volt már ott maradásom.
– Mennyi információt kaptok otthonról, mit tudtok a jelenlegi helyzetről?
E. L.: – Azt tudom, hogy most az oroszok megint keményebb támadásokat folytatnak, mint korábban. Épp Avdiivka városát bombázzák, ha jók az értesüléseim.
O. S.: – A világ most inkább a Gázai övezet eseményeire figyel. Ukrajna már sokaknak nem érdekes. Attól mi még folyamatosan követjük a híreket, illetve halljuk a barátainktól, a volt szomszédjainktól, ismerősök ismerőseitől. Sajnos a háborúnak még közel sincs vége.
– Eliza, Te Bahmutból érkeztél. Hogyan élted meg a háború kitörését?
E. L.: – Tanuló voltam, amikor elkezdődtek Bahmutban az események, és ez nem tavalyi történet. A városunkban már 2014 óta voltak zavargások. Úgy jártunk iskolába, hogy az ablakokat szigszalaggal ragasztották le, ha esetleg bombatámadás érné az épületet, akkor a kirobbanó szilánkok ne tegyenek kárt bennünk. Ezekhez a dolgokhoz nem lehet hozzászokni, az ember inkább kényszerből elviseli. Mint ahogy a bombázásokat, a szirénázást sem lehet megszokni.
Mióta átéltem ezeket a cseppet sem kellemes élményeket, bármikor képes vagyok meghallani a bombázást a fülemben, még akkor is, ha nincs támadás.
Az álmaimban is gyakori vendég sajnos.
– Olga, neked hogy alakult az életed Kijevben?
O. S.: – Tavaly február 23-án többen mondták, hogy holnap az oroszok Kijevet kezdik el bombázni. Én nem hittem el ezt a rémhírt senkinek. Naiv voltam, és azt gondoltam, ez csak valami rossz tréfa lehet. Ez nem történhet meg Kijevvel és velem sem. Fiatal vagyok, építem a karrierem, és nincs mitől félnem. Tévedtem. Le kellett mennünk az óvóhelyre, de én nem bírtam sokáig egy helyben, tétlenül ülni. Már másnap próbálkoztam azzal, hogy elindulok. Csakhogy a metrók sem jártak. Viszont akadtak olyanok, akik az életüket kockáztatva vállaltak fuvarokat. Voltak, akik pénzért, mások ingyen szállították a kijevi lakosokat biztonságosabb helyre. Én egy barátomhoz mentem, ott találkoztam két másik barátnőmmel, és nem volt kérdés, hogy nem maradunk a szülőhazánkban. Amikor elértünk egy vasútállomásra, felszálltunk az első vonatra. Meg sem néztük, hova megy, örültünk, hogy találtunk három szabad helyet, ahova leülhettünk. Amikor megérkeztünk Záhonyba, akkor tudatosult bennünk, hogy Magyarországon vagyunk. Élt egy ukrán barátnőnk Berlinben, akinek egy magyar ismerőse is volt. Vele vettük fel a kapcsolatot, így sikerült Budapesten találni valakit, aki befogadott minket addig, amíg Németországba utazunk. Három napot töltöttünk itt, aztán mentünk tovább. Berlinhez azonban nem kötött semmi, így később visszajöttem ide.
– Az alkotások, amiket most kiállítottál, mikor készültek?
O. S.: – Mindegyik a háború után született. Az érzéseimről mesélnek leginkább. Mindegyik alkotáshoz írtam egy kis történetet is. A pipacsok azért jelennek meg a festményeimen, mert ez Ukrajna egyik jelképe. A színek és formák együttesen adják azt a szimbólumrendszert, ami a hazámat jelképezi, ami én vagyok.
– Milyen események inspiráltak, amikor festettél?
O. S.: – Nagyon nehéz élethelyzeteket éltem meg akkoriban, ezeket szerettem volna az ecseteim segítségével és különböző művészi technikákkal megjeleníteni. Sok ember élt akkoriban együtt, rengetegen zsúfolódtak össze az óvóhelyeken. El kellett fogadnunk egymást feltételek nélkül, viszont egy érzés mindenkiben ugyanaz volt: a szabadság utáni vágy. Ez volt az a kapocs, ami összetartást kovácsolt az emberekben. Ezt az érzést próbáltam a képeimen keresztül megmutatni mindenkinek. Hiszen egy alkotás megtekintéséhez nem kell a közös nyelv.
Ha egy festményt megnézel, elindít benned valamilyen érzést, szavak nélkül. Bízom benne, hogy az alkotásaim is felhívják a figyelmet a szabad létezés fontosságára.
– Tervezitek, hogy újra közösen alkottok?
O. S.: – Nagyon örülök, hogy Mariann segítségével megismertük egymást. Remélem, a jövőben is lesz alkalmunk közösen fellépni. Együtt azért minden sokkal könnyebb, mint egyedül.
E. L.: – Engem is inspirált ez a kezdeményezés. Bízom benne, hogy Olgával még lesz közös utunk.
– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
E. L.: – Erre nagyon nehéz most válaszolni, mert igazából nem tudom még, mi lesz velem, merre visz a sorsom. Nem tudom, hogy valaha hazamegyek-e, mivel nincs hova. A város, ahol éltem, a ház, ahol laktam, már nem létezik.
O. S.: – Erre én sem tudok mit mondani. Háromszor megpróbáltam már hazatérni Kijevbe, de mindig azt tapasztaltam, hogy bombázzák a várost. Én ehhez nem tudok hozzászokni. Fogalmam sincs, hogy hazatérek-e Ukrajnába, de természetesen nagyon szeretnék. Pillanatnyilag nincsenek terveim. Majd az élet kialakítja a helyzeteket, én pedig megpróbálom a számomra legjobbat és legbiztonságosabbat választani.
– Amióta elhagytátok a szülőhazátokat, honnan merítetek erőt, hogyan telnek a mindennapjaitok?
E. L.: – Én nagyon megkedveltem a Feneketlen-tó környékét. Szeretek itt időzni, olykor csak leülök a fűbe, és nézek ki a fejemből, mert nem szeretnék semmire sem gondolni.
O. S.: – Mióta eljöttem otthonról, megpróbálom értékelni a mindennapokat. Próbálom megélni azokat az érzéseket, amik megmozgatnak, és amikben jól érzem magam. Ami leginkább inspirál, hogy átlagemberek hogyan képesek különleges tetteket véghez vinni, a hazámban is, az életükért. Tudod, ha megélsz egy háborút, már úgy gondolkozol, hogy nem tudhatod, mit hoz a holnap, ezért meg kell tanulni az adott napból kihozni a maximumot. Én is ezt próbálom kis lépésekkel, nap mint nap.
– Milyen üzenetet küldenétek az olvasóknak a szavak szárnyán?
O. S.: – Arra szeretném felhívni az emberek figyelmét, hogy egy ilyen esemény bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet. Ez a magyarok szempontjából is fontos, hiszen nemrég emlékeztek meg az ’56-os forradalomról, ami számomra ugyancsak a szabadság tiszteletének és megbecsülésének az eseménye volt. Nem szabad elfelejteni azokat az embereket, akik küzdenek ezért az eszméért, hisznek abban, hogy meg tudják változtatni az életkörülményeiket, és szabadon élhetnek.
E. L.: – Olga szépen megfogalmazta, amit én is gondolok. Mivel Bahmutban már 2014 óta korlátozták a szabadsághoz való jogainkat, én is azt emelném ki, hogy
az embernek nem szabad feladnia a szabadságát, és védenie kell, amíg csak lehet.
Unikornisok kuckója
A Kornél egyszerre három az egyben hely: galéria, bolt és kávézó. Ráadásul egy igazán szerethető kis nyugalomsziget. A Feneketlen-tó szomszédságában található, és ha még nem fordultak meg itt, érdemes ellátogatni hozzájuk november 11-én, amikor egész napos programokkal ünneplik a második születésnapjukat. A Kornél onnan kapta a nevét, hogy a Kosztolányi Dezső téren található, Kosztolányitól pedig az Esti Kornél mindenkinek eszébe jut. Csakhogy a Cornelius név az unikornisokra is utal. Az ókori hiedelmek szerint az egyszarvú állatok szarvának pora minden méreg hatását közömbösíti. Aki szert tett egy ilyen szarvra, szinte örök életűnek képzelhette magát.
Cserebogarak a cseresznyefák felett
Tarasz Sevcsenko ukrán költő versében van egy sor: „bogarak zümmögnek a cseresznyefák felett”, amely az ukrán falu májusi hangulatát írja le. Manapság ezek a sorok egy kicsit másképp hangzanak, mert most a „cserebogarak” fémből vannak, és nem a nyár kezdetét hirdetik. Ezért ez a verssor díszíti Olga egyik képét.
A Lebegés című művéhez Olga ezt írta: „Az ukrajnai városok felszabadítása után megdöbbentett, hogy a pincékbe zárt emberek 30-40 napig vártak arra, hogy kiengedjék őket. A sokszor 15-20 négyzetméteres helyiségben 50-60, de akár száz ember is lehetett. Úgy éltek együtt mindannyian, hogy nem volt elég hely, levegő és fény. Reménykedve. A teljes értetlenség állapotában. És ezek közül néhány állapot még most is fennáll.”
A Légiriadó című képe „egy elmosódott emlék egy óvóhelyen lévő kisfiúról, aki félt a hangos zajoktól, és a homokzsákok mellé bújt, eltakarva a mackó fülét”. A Gyermekkor című alkotását pedig egy Mariupolban készült fotó ihlette: „egy tűzvészben elpusztult ház mellett sikerült egy játszótérnek megmaradnia. Néha gyerekek játszanak rajta. Mert ők gyerekek maradnak. Az épületben lévő lakások tulajdonosainak sorsa ismeretlen.”
A rakéta és a lány Evgeniy Maloletka Pulitzer-díjas ukrán fotográfus fotójából készült illusztráció. „A képen egy lány áll egy rakéta mellett, amely a mezőn ragadt, és nem robbant fel. Mellette az emlékeztető, hogy ő szerencsés volt, de a legtöbben nem. Ennek a lánynak nincs arca és neve – egy a több ezer közül.”
