Nemcsak a magyar egészségügy zászlóshajói, de a kisebb kórházak is gúzsba kötve - erős költségvetési szorításban - próbálják teljesíteni feladataikat. A kórházi adósságok a csillagos egekben vannak. A sok hónapos fizetési késedelmeket csak a nagy tőkeerejű multik képesek elviselni, ezért a kisebb cégek a magyar egészségügyi piacon vagy senyvednek, vagy egyszerűen kiszorulnak róla.
Folyamatosan szűkül a piac, csökken a verseny, gyengül az innováció, mi több, romlik az ellátás színvonala, sőt látványosan megszűnnek ellátások. A multi cégek nem restek beépíteni az árakba az előre tudható késedelmeket, sőt kihasználják a kisebb cégek kiszorulását is.
A kórházfinanszírozás rendszere már 2010-ben is elavult volt, és azóta semmit nem javult. Az OKFŐ (Országos Kórházi Főigazgatóság) és a NEAK (Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő) a napi politika drótján rángatott bábu. De miért? Érzékelik ugyan a bajokat, szenvednek tőle és ezt jelzik is a minisztérium felé, de jelzésük szinte mindig süket fülekre talál.
Az orvosi szakmai kollégiumok dolga lenne a finanszírozási pontrendszer alapjául szolgáló szakmai protokollok kidolgozása és három évenkénti megújítása. 2020-ban a miniszter átszervezte a kollégiumot, az eredeti három plusz tíz fős szakmai tagozati létszámokat lecsökkentette öt főre. Az intézmény hatékonysága addig is kétséges volt, de ettől csak romlott: folyamatos és egyre növekvő elmaradásban van minden egyes szakmai tagozat. Az orvosok nem ambicionálják a látszólag ingyen munka elvégzését, mert egyszerűbb taktikázni, kilincselni, apróbb-nagyobb megalkuvásokba belemenni, mint bármilyen átlátható szakmai és minőségbiztosítási rendszert megteremteni.
A szakmai és finanszírozási protokollok hiánya/elavultsága miatt az egészségügyi szolgáltatóknak járó kifizetések alapját adó pontrendszer karbantartása elmaradott. Az állami kifizetés szinte sehol sem a valós költségeken alapul, hanem leginkább az államháztartás bázis alapú és tekintélyelvű politikai logikáját követi. Éppen ezért szinte minden kórház alkalmaz egy vagy több - nem olcsó - kijáróembert a saját életben maradása, olykori karbantartása/fejlesztése érdekében.
Az állandóan szorongatott és fent leírt, zavaros függelmi viszonyok között élő kórházak fejlesztésnek titulált költséges szerkezetátalakításra kényszerülnek, amit részben a szükség, részben a személyes ambíciók mozgatnak. Mindez történik egy olyan társadalmi környezetben, amit illiberális demokráciának nevez megalkotója. A kormányzati magatartási minta automatikusan leszivárog a helyi szintekre, és a választott vagy kinevezett intézményvezetők is ezt követik. A személyes presztízsüket szolgáló fejlesztésekre kerül sor, miközben természetes módon, a kormányzati példa szerint leépítik a korábban működő intézményi demokráciát. Ez a helyzet a jóérzésű szakemberekben visszatetszést kelt, elveszi a munkakedvüket, keresik a munkahelyváltás lehetőségét.
Nemcsak gúzsba van kötve a magyar egészségügy, de a megoldás ellen szinte kibonthatatlan gordiuszi csomókkal védekezik. Ki vállalja ezeknek a csomóknak az átvágását? Mert a jelenlegi államtitkárunk és miniszterünk láthatóan nem.
