Nem érdekes, melyik városrészben jelentkeztem autóvezetői vizsgára, ha Manhattanben, akkor Manhattanben ült be mellém a kocsiba vizsgáztatni, ha Queensben, akkor Queensben, hogy megbuktasson. Fogalmam sincs, hogyan derítette ki, hol fogok legközelebb vizsgázni és mikor, és hogyan tudta elintézni, hogy akkor és ott pont ő vizsgáztathasson, de rendre akkurátusan megjelent, flegmán beült az aktuális kölcsönkocsimba, és megbuktatott. Mikor megkérdeztem, miért csinálja ezt velem, egy rágógumit rágicsálva, blazírt pofával azt felelte, hogy nem engedheti meg, hogy egy nő olyan rubensi idomokkal, mint amilyenek nekem vannak, veszélyeztesse a közbiztonságot az ótvar vezetési képességeivel. Hozzáteszem, hogy az első vizsgára, melyre még Long Islanden került sor, amerikai barátaim rábeszélésére mentem el alig három óra vezetési gyakorlat után. Mindegyik órát másik barátom adta, egy másik kocsiban, úgyhogy nem sok veleje volt vizsgázni menni, kivéve, hogy szerintük legalább legközelebb tudni fogom, mire számíthatok. Tehát nem is vizsgázni, hanem eleve bukni mentem. És majdnem sikerült már indításból megbuknom, mert sehogyan sem akart a kocsi nekiveselkedni, aztán sajnos mégiscsak beugrott a motor, mint egy bakkecske. A vizsgáztató látta ugyan, hogy vacognak a fogaim és reszket a lábam, és mikor 40 kilométeres sebességgel haladtunk egy icike-picike hídon, és én teljes pánikrohamban úgy éreztem, hogy rakétasebességgel száguldunk, és nem vagyok ura se magamnak, se annak a rozoga kölcsön-Chevrolet-nak, ami majdnem a folyóban landolt, még ez sem akadályozta meg abban a palit, hogy fokozza az alázásomat, froclizzon, piszkáljon, ellentmondó utasításokat adjon, lecsesszen, mint egy pengős malacot, amíg már nem is láttam keresztül a szélvédőn, és neki bele kellett nyúlnia a kormányba, mert épp belehajtottam volna a szemközt jövő forgalomba egy főúton. Igen, képes volt mindkettőnk életét és még más ismeretlenekét is veszélyeztetni, mikor még egy hatalmas főútra is bevitt a csúcsforgalom közepébe. Mindezt pusztán azért, mert tetszettem neki, és adrenalinfüggő volt, és pontosan tudta, hogy nincs esélye? Már sohasem fog kiderülni.
Amikor harmadszorra buktatott meg Bronxban, rájöttem, ő maga képviseli az isteni gondviselést, és kezet kellene csókoljak neki, hogy nem adta fel az elgáncsolásomat. Belém hasított a felismerés, hogy ha bármelyik árva gyereknek akár a haja szála is meggörbülne, míg én szállítom őket valahova, véget kellene vetnem az életemnek, mert nem bírnék tovább élni a gondolattal. Éppen ezért fájdalmas búcsút vettem a nyugdíjjal és egyéb vonzó, édes extra juttatásokkal járó árvaházi gondozói állástól, amit mindenáron nekem szerettek volna adni, csak épp a jogsit kellett volna még megszerezzem hozzá.
Aztán türelmesen vártam 12 évet, míg az óceán túlsó feléről megérkezett Lenke, akinek viszont hál’ istennek már volt jogsija, és akkor végre elindulhattunk a nagy körre Amerikában, felváltva hol busszal, hol meg bérelt autóval. Mikor visszaértünk New Yorkba majdnem hat hét utazás után, a barátok a bajszuk alatt somolyogva kérdezték, hogy beszélünk-e még egymással Lenkével, merthogy a nagy barátságok ezeken a sorsfordító amerikai körutazásokon vágódnak általában tropára, és a felek utána már soha többet nem állnak szóba egymással. De én mindenkit megnyugtattam, hogy nálunk ez nem gond, mert a Lenke amúgy sem beszél, vagyis szinte semennyit, annyira nem, hogy egyszer megállíttattam vele a kocsit az egyik vörös sivatag közepén, mert már órák óta nem válaszolt arra az egyszerű kérdésemre, hogy akkor melyik táborban szeretne aludni, a közelebbiben, vagy a távolabbiban – én voltam a térképész –, mikor egyetlen kiköhögött szóból kiderült, ő már réges-rég eldöntötte magában, hogy hol – „itt” –, csak épp ezt elfelejtette kibökni a fejéből. És akkor leállíttattam vele a kocsit, kiszálltam, és elég artikulálatlanul felszólítottam, hogy a legközelebbi túra előtt menjen el egy terapeutához, hogy megtanulja emberszámba venni az utastársát, és kíséreljen meg beszélgetni vele. Őszintén nem értette, mi a bajom. Ahogy akkor se, mikor a Grand Canyonnál megesketett, hogy felébresztem reggel hatkor, mert neki szüksége van a reggeli fényekre a képeihez. – Nem lesz gond – mondta nyugtatgatóan, mikor idegesen húzódoztam a feladattól, mivel tapasztalatból tudtam, hogy reggel szigorúan tilos szólni hozzá. – Nem lesz gond – ismételte –, csak rakj tüzet, melegíts vizet, és lötykölj egy kis langyos teát a számba, és hidd el, minden rendben lesz. Nem hittem, de tiszteltem a szükségletét a reggeli fényekre a fotózáshoz. Nekem nem volt gond kora reggel felkelni, úgyhogy megcsináltam a teát, visszabújtam a bögrével a sátorba, és elkezdtem kíméletesen lötykölni a szájába a mézes nedűt, amire olyan ördögi hangon, magánkívül káromkodva küldött el távoli vadászmezőkre és helyekre, amelyek nem is voltak a térképen, mintha ördögűzésen lennénk, és elakadt volna a tű a bakelitlemezen a torkában. Azonnal feladtam az ébresztgetést, és elkezdtem reggelit csinálni magamnak, tettem-vettem, és az angol értelmező és szinonimaszótárt olvasgattam. Jó másfél óra múlva ki is szólt Lenke a sátorból, hogy mi van?, miért nem ébresztesz fel? Már órák óta itt fekszem, és várom, hogy felébressz. Amire kijelentettem, hogy soha többet nem ébresztem fel ebben az életben, és higgye el, hogy a hajnali fényeknél sokkal fontosabb, hogy alaposan kialudja magát. Lenke azonban könyörgőre fogta, és szent esküt tett, hogy soha többet nem küld el a pokolba. Így aztán másnap rendkívüli önfegyelemmel csak néhány mogorva, krákogó hangot adott ki, mikor sikeresen felébresztettem ötkor, hogy a napfelkeltére odaérjünk a Grand Canyon szélére, amely napfelkeltébe rendesen beletenyerelt vagy 1000 japán turista, akiknek több eszük volt, mint nekünk, és még sötétben érkeztek a helyszínre, majd elvágólagos, rendezett sorokban leültek, és akkurátusan eltakarták a legjobb rálátási pontokat.
Egyébként valahányszor felszálltunk a Greyhound buszjáratára, melyre öthetes bérletet váltottunk, valaki mindig kiszúrta magának a hallgatag Lenkét, és kérés nélkül ételt hozott neki ajándékba. A busz minden megállóhelye kivétel nélkül McDonald’snál volt, úgyhogy jöttek is rendesen és folyamatosan a burgerek, saláták, öntetek, kólák, pedig Lenke semmi különöset nem csinált, azonkívül elveszettnek látszott, és a csípőjét fájlalta a sok üléstől. Ez bizonyos férfiaknak, akik a törékeny elveszett lányokra buknak, mert kiváltja belőlük a gondoskodási ösztönt, felhívás volt keringőre. Ha Lenke néha mégis megszólalt, akkor is csak azért, hogy újra meg újra borúsan kijelentse, mire San Franciscóba érünk, fagyasztott lóhús lesz belőlünk. Igen, egyikünk se volt szokva az amerikai légkondihoz, amitől mindketten kutyául szenvedtünk. Odakint tombolt az őrült forró nyár, de a buszban kiálltak belőlünk a jégcsapok. Többször megkíséreltem beszélni a buszvezetővel, hogy meggyőzzem, vegyen vissza a léghűtésből, de aztán az egyik pihenőnél az egyik utas félrehúzott, és kérte, többet ne beszéljek a buszvezetővel, mert a busz utasai meg fognak lincselni minket. Az ötödik napon egy velem egy sorban ülő nagyon terhes lány elindult a buszvezető irányába, és én naivul azt hittem, szólni fog az érdekünkben, úgyhogy mikor visszaért, bizakodó, széles mosollyal kérdeztem: – Sikerült meggyőzni? Lekapcsolja a léghűtést? A nagyon terhes lány úgy nézett rám, mint egy elmebetegre: – Megőrültél? Teljesen elment az eszed? – kiabálta. – Hát megdöglöm a hőségtől! Igen, gondoltam, a végén Lenkének lesz igaza, és fagyasztott lóhús lesz belőlünk, de lehet, hogy még jóval San Francisco előtt.
Texason áthaladva teljes 24 órán át izgulhattunk, hova fog becsapódni az Andrew nevű hurrikán, aztán imáink meghallgatásra kerültek, és New Orleanstól pár kilométerre landolt, így a város megmenekült. A buszmegállóban egy fiatal férfi odajött hozzánk egy gyerekkel, hogy megkérdezze, szükségünk van-e szállásra. Azonnal átláttam, hogy a gyereket csak a bizalmunk gyors megszerzése érdekében hozta magával, de a trükk működött, nehéz lett volna ellenállni. A történelmi negyedben húsz dollárért aludni jó üzletnek tűnt. Az ültetvényesi időkből fennmaradt, egykor gyönyörű, roskatag házban minden vastagon ragadt a kosztól, de mit is akartunk volna a húsz dollárunkért? A szobánkban volt egy bútordarab, amit a tulaj csak egyszerűen koporsóasztalnak hívott (coffin table), és nevetve mutatta is, milyen jól lehet kávézgatni rajta. Lenke ebbe akarta rejteni a fényképezőgépeit, de balszerencséjére azt hitte, úgy nyílik, mint egy szekrényajtó, azonban a súlyos koporsófedél nem volt rögzítve, hiányzott róla a zsáner, és a lábára zuhant, ami véget vetett Lenke azon halált megvető szokásának, hogy úgy ugráljon a nemzeti parkokban szikláról sziklára, alatta sok száz méteres szakadékokkal, mint egy zerge, amelyik bármilyen magasságba felmászik a függőleges sziklafalon megnyalni a sót.
Van, amikor a szűkszavúság viszont az aranynál is többet ér, egyenesen a szabadságot hozhatja el jobb sorsra érdemes embertársainknak. Te lehetsz a szabadság letéteményese és védangyala. El Pasónál átsétáltunk a Grande folyó feletti határhídon Mexikóba, és megebédeltünk egy hiteles helyi juárezi vendéglőben. Visszafele a határőrök kiszúrták maguknak a szűkszavú Lenkét, aki nem értette jól a kérdéseiket, és valahova bevitték, állítólag kihallgatni. Aggódtam, hogy esetleg az amerikai vízumával van gond, lehet, hogy csak egyszer lehet vele belépni az államokba. Tolmácsolni nem engedtek. Ahogy álltam a hídon a Grande folyó felett, lepillantottam a mélybe, és vagy ötven illegális menekültet láttam hirtelen szétspriccelni a szélrózsa minden irányába, miután kikeltek a folyóból. A határőröknek se híre, se hamva. Ez nem lehetett véletlen, valakik alaposan le lehettek fizetve, hogy pont akkor ne nézzenek oda, amikor kell, és senki ne lásson semmit. Aztán Lenkét is elengedték, aki szerint nem történt semmi különös, csak egy időre beültették egy jéghideg szobába. Ő lett a határőrök alibije, a menekültek védangyala.
