Vannak ételek, amik kifejezetten kívánják az időt. Nem lehet őket összecsapni, aprítani gyorsan hagymát, ezt-azt, aztán rádobni a sistergő serpenyőre, megbolondítani tejszínnel, szósszal, reszelt sajttal, kész is a tápláló vacsora, szinte előkészülni sem kell. A hűtő előtt állva rögtönözhetünk, a zöldséges tárolódobozban ottragadt cukkinivég, meglepetésszerűen előbukkant tonhalkonzerv, a szlovák határszélről hozott füstölt sajt mind-mind gazdagíthatja a fogást. S ha éppen szegényesen ácsorognak a polcok, akkor is ott a mentőötlet, a szénégetők spagettije, amihez csak csak némi füstölt szalonna, őrölt bors és tojás kell, s legfeljebb, ha egyéni látásmódot akarunk, némi petrezselyem a tetején.
A krumplis derelye nem ilyen, az nem adja könnyen magát. A miénk palóc recept, de a dödölle hazájában, a nyugati országrészben is magukénak érezhetnék az ottaniak, bár abban azért lenne vitájuk velünk, mi tartozik ennek, s annak hatósugarába. Kissé nagyzolva hívhatnánk a miénket akár burgonyás raviolinak vagy varénnyikinek, ha szlávos vidékre eveznénk. Ám nem is a név a lényeg, hanem a folyamat, amivel eljutunk a régi ismerős íz újraidézéséhez. Elfelejtettük nézni, hogyan készíti ezt a nagymama, akihez a receptet társítjuk, így aztán jó ideig bolyongunk az interneten, amíg ahhoz közelítőt találunk. Félretesszük most az okos kis nyújtógépünket, hátha a titok abban is rejlik, hogy a nyújtódeszkán, az ő „sikárolójával” magunk küzdünk meg a tésztagombóc ellaposításáért. Szinte észre sem vesszük, hogy mindeközben nem csupán egy ételt készítünk, hanem akaratlanul is felidézünk. A kezét, illatát, tepsijét, tányérját, s szavait, amik más szájából sehogyan sem hangoznak.
Lám, apánk is folyton itt jár a konyhánkban, észrevétlenül. Már a kertben velünk van, ahol egyre-másra bukkannak elő mostanság a jobbnál jobb ehető gombák, a szürkésbarna laskától a rózsaszín redőnyű csiperkén át a pöfetegig. S miközben éles késsel lemetsszük a tönkről, fülünkben az ő hangja szól, „sose tépd ki gyökerestül, ha jövőre is gombát akarsz”. Pirítjuk zsíron a zsemlegombóchoz való kockányi darabokat, miközben próbáljuk a boltban vett marhahúst legalább nyomokban „vadassá” alakítani, borókabogyóval, erdei fűszerekkel.
Már vinnénk a kanalat, kóstolja meg, kell-e még a mártásba mustár, és előtte jól lepirítottuk-e a cukrot, hogy megkapjuk azt az utánozhatatlan édeskés, füstösen karamellást ízt, amit szeretünk, de persze félúton megállunk a kanállal. Hova is vihetnénk, nem földi a távolság.
Visszük hát ehelyett tovább a mozdulatokat, őrizzük az ízeket, még úgy is, ha ehhez meg kell állni, lelassulni, s hagyni, hogy miközben látszólag saját magunk tesszük a dolgunkat, mégis mintha valahol legbelül egy másik kéz is velünk forgatná a kanalat, szeletelné vékonyra a fokhagymát, s kérdezné meg újra és újra: na, jó lesz így, vagy kell még bele egy kis bors?